Választási helyzetjelentés

Úgy tűnik jóslatom, vagy inkább érzésem bejön. Az elmúlt néhány hónap történéseit figyelve számomra eddig is egyértelmű volt a Jobbik erősödése.

Miből is indultam ki, illetve alapozom véleményemet?

Az Orbán-kormány közel négy éve nem volt elég arra, hogy valami épkézláb alternatíva szülessen a jelenlegi kurzussal szemben. A „baloldal” még mindig padlón van. 2010-ben Orbán Viktor nem legyőzte, hanem szétverte az addigi „baloldalt”. 2006-tól olyan masszív és szisztematikus többfrontos támadást indított személyes riválisa, az akkor újraválasztott miniszterelnök (Gyurcsány Ferenc) ellen, ami egy nyugati demokráciában elképzelhetetlen. Igaz, a miniszterelnök is olyant művelt, amit egy nyugati demokráciában nem szokás, még 200 fős zártkörű rendezvényen sem. Őszinteségi rohammal felérő önvallomását a tévében vagy a Parlamentben kellett volna előadnia, de akkor sem ebben a stílusban!

Számomra mindkét egyéniség politikai szélhámos, hiszen ugyanannak a (Kádár-)korszaknak a szülöttei és neveltjei. Mindkettő a pártállamban szívta magába az ideológiát. A puhadiktatúrás „szocializmuson” kívül mást egyikük sem ismer. A jó beszélőkével megáldott Gyurcsányt „A” párt emelte ki és tette meg a magát „jobboldalinak” hazudó ekkor már bukott miniszterelnök ellenfelének. Orbán, aki 2002-es bukásába nem tudott bele nyugodni, az állampárt szamárlétráján csak az elit-káderképzőig (Rajk-kollégium) jutott. Majd hamar rájött, hogy az antalli „kapitalizmusra” az ország nem vevő. Viszont egy demokratikus „jobboldal”-ra szükség van. Annak ellenére, hogy a negyven éven át indokrinált agyakban még a minimális affinitás sem volt meg (sajnos, ma sincs!) a (nyugati) demokrácia iránt. Orbán ezt használta ki nagyon ügyesen. Kiválóan ismeri a magyar lelket, és mesterien ki tudja használni a populizmusban rejlő mozgató erőt, a nacionalizmust.

Ennek ellenszerét 2010 óta a bukott „baloldal” nem tudta megtalálni. Jelenleg még mindig ott tartanak, hogy „közös (baloldali) összefogással szidják a Vezért”. Hogy ebből, hogyan lesz kormányváltásra alkalmas szavazótábor? Arra úgy látszik még senki sem gondolt. Csak az állandó szajkózás: „Elzavarjuk, leváltjuk Orbánt és pártját” Ha netán, valamilyen csoda folytán, ez bekövetkezne, akkor hogyan tovább? Ez, mintha nem érdekelné az elégedetlenkedőket, a változást akaró potenciális választókat. Igaz, az sem, hogy hogyan és miért érte ilyen csúfos vereség a bal-liberális koalíciót? Máig nincs elfogadható magyarázat, vagy őszinte, mindenre kiterjedő tényfeltáró tanulmány arra, hogy hogyan került szinte azonos százalékos szintre a balliberális baloldal a szélsőjobboldallal?

Igaz, arra sincs elfogadható magyarázat, hogy eddigi vereségei után Orbán mögül miért nem hátráltak ki a választó tömegek? Sőt, 2002 óta az volt látható és tapasztalható, hogy a választási vereség másnapján éppúgy megvolt a közel kétmilliós szavazó tábor, mint a választások előtt. Ugyanez Gyurcsányról és híveiről nem mondható el. Sőt, a magát szociáldemokratának kinevező egykori pártelnök, még a pártját, az MSZP-t, is elhagyta, és ideológiát változtatva régi (bukott) MDF-es és SZDSZ-es arcokból létrehozott egy mini pártot. Ez a képződmény tömegek mozgatására alkalmatlan. Létrejötte csak tovább forgácsolta a baloldal tömegbázisát, az MSZP szavazók táborát.

Így jutottam el az ország harmadik legnagyobb pártjához, a Jobbikhoz, ahol fiatal arcok dominálnak, és egy új nemzedéket céloznak meg. Egy nemzedéket, mint amilyen valamikor a mi generációnk is volt. A ’68-as ifjúság. Nekünk sem volt jó semmi. Változást akartunk, amit akkoriban a Nyugat jelentett, ami elől el voltunk zárva, a (nyugati) demokráciát csak hírből ismertük. A rock- és beat-zene, valamint a divat (farmer, hosszúhaj, stb.) volt a „kitörési pont”, az ellenállás, de inkább ellenkezés jelképe. Valódi, elfogadható alternatíva akkor sem volt. Viszont ellentétben a mostani viszonyokkal, akkor egy idegen hatalom fegyvereinek árnyékában éltünk. Ettől függetlenül a mai fiatalság nem lát, nem talál alternatívát. Az, hogy bármikor elmehet, és ugyancsak bármikor visszajöhet, az nem politikai alternatíva egy ország és fiataljai számára.

Ez a kilátástalanság érezhető a mai (kb. 40 év alatti) fiatalokon. Számukra a hazai „baloldal” eddigi teljesítménye nem csábító alternatíva. Elvégre soha sem éltek nyugati értelemben vett szociális jólétben, melynek mozgatórugója a bérből és fizetésből élők erőteljes (állami) támogatása. Az a bizonyos „nyolc év” nem erről szólt. Hanem arról, hogy az ország és a nemzet érdekeit is sutba dobva, Orbán Viktor hogyan tudja személyes ellenségét, Gyurcsány Ferencet, megbuktatni, és ismét beülni a miniszterelnöki bársonyszékbe.

Ezt követően, az elmúlt (közel) négy év a személyi hatalom (és kultusz) kiépítésével, és annak a szép, demokratához méltó, orbáni gondolat sulykolásával telt, hogy Magyarországon a „baloldal”-t nem szabad hatalomra engedni. Ezzel szemben a valóság: az Orbán-kormány nem hozta meg azt a gazdasági jólétet, amit a nyugati értelemben vett jobboldal biztosít a munkaadókon, a vállalkozókon keresztül.

Hallgatva (és az interneten olvasva) a mai fiatalokat, éppúgy elvetik Orbánt, mint a 20-25 éve megszokott politikai arcok többségét. Egy kiöregedett, lejáratott, sok hülyeséget, és hazugságot beszélő politikai elitnek tartják a ma választhatókat. Az Orbán-kormány mostani négy éve alatt nem változott semmi. Az ifjú vállalkozók továbbra is sokféle adót fizetnek. Tudják, hogy becsületes munkával, értem alatt tisztességes, törvényes adózásból, nem lehet megélni. Csalni kell! Korrumpálni! Megtalálni a kiskaput. Úgy, mint az „átkosban”. Akkor protekció volt a varázsszó, no meg a „pártvonal”, a haveri kapcsolatok. Sajnos, ez utóbbi, ma is egyre érezhetőbb. Igen, a fiatalok kiábrándultak a mostani kurzusból. Hacsak a szülők jó Fideszes összeköttetéssel nem rendelkeznek. Tiszta kádári idők. Csak a protekciót ma mutyinak hívják.

A Gyurcsány féle politikától 2010-re elsősorban a „cigánykérdés megoldásának” hiánya miatt fordult el a vidék. Miniszterelnöksége alatt képtelen volt elérni, hogy minden településen legyen rendőr, rendőrőrs. Pláne cigány származású rendőr. Egész kormányzása alatt azon görcsölt, hogy a lakosságot, de főleg híveit, nehogy valami is a csendőrségre emlékeztesse. Ebben az SZDSZ is partner volt. Be kellett látni, hogy a „baloldal” szociális érzékenységével képtelen ilyen problémát megoldani.

A magát „jobboldali”-nak nevező orbáni politika viszont mindenről ügyesen eltereli a figyelmet, így erről is. A nacionalizmust fantasztikusan ki- és fel- tudja használni és populista jelszavai mögé rejteni, miközben az elmúlt négy évben a „cigánykérdés”, éppúgy, mint sok más közbiztonsági és társadalmi probléma nem oldódott meg.

A „zsidókérdés” is benne van a levegőben. A származásilag érintetteken kívül, ez a Holocaust év sem igazán érdekli a fiatalságot. Pláne, hogy azt akarják kihozni belőle, hogy nagyapáink, dédapáink mind rosszak voltak.

„Na, és, ha azok voltak. Nekem ehhez semmi közöm. A zsidók emlékezzenek, de engem hagyjanak békén. Különben is, azt beszélik, hogy a „zsidók” (értsd alatta „izraeliek”) felvásárolják a legjobb telkeket, és lakóparkokat építenek, de nem adják el „magyaroknak”, hiszen azok különben sem tudnák megvenni. (mert olyan drágák, hogy a bankok sem adnak hitelt rájuk). Ergo az izraeli zsidók lassan az egész országot felvásárolják.”

Érdekes, a sok gazdasági eredményeket bemutató kormánypárti és ellenzéki kimutatások, grafikonok, tehát az egész hazai média, vajon miért nem közli, például hány német beruházó van kishazánkban? Pedig az Audi, a Mercedes és az Opel nagyságrendben több pénzt visz ki az országból, mint az izraeli befektetők. Arról nem is beszélve, hogy a lakóparkok itt maradnak, és valamivel kevesebbe kerültek, mint például az állami konstrukcióban az adófizetők pénzén épült ócsai. Az orosz beruházások is többet tesznek ki, mint az izraeliek. Főleg, ha a paksi szerződést is figyelembe vesszük.

Különben, azt maga Orbán Viktor is elismerte, azért alacsonyak a hazai bérek, hogy a magyar gazdaság versenyképes maradjon. Például a német autógyárak itt maradjanak, és a német bérek negyedéért dolgoztassák helyben(!) a kiváló magyar mérnököket. Ennek ellensúlyozására találták ki a rezsicsökkentést. Tehát, olcsó munkaerővel csábítjuk ide a tőkét, és a rezsicsökkentéssel próbáljuk kompenzálni az itt élő embereket. Régi bolsevista trükk. A szocialista táborban mindenütt nemcsak a kereset, de az alapjuttatások is olcsók, azaz államilag támogatottak voltak, hogy jól érezze magát a szocialista embertípus. Olcsó tej, kenyér, cigaretta, valamint olcsó közműszolgáltatás (villany, gáz, víz), tömegközlekedés, stb. Ez az elv és tendencia, mintha kezdene újjáéledni.

Érdekes, senkinek sem tűntek fel azok az orbáni győzelmi jelentések, hogy az állam elengedi az önkormányzatok tartozását? Miközben köztudott, hogy az állam nem jótékonysági intézmény, az a mi adóforintunkból gazdálkodik. Csak emlékeztetőül, a gyurcsányi időkben arra buzdította a Fidesz az általa vezetett önkormányzatokat, hogy minél több devizahitelt vegyenek fel. Most viszont kormányra kerülve ugyanezeknek az önkormányzatoknak nagyvonalúan elengedi a tartozást.

Ezeket a visszásságot látják a fiatalok is. És keresnek valami mást, amire, akire érdemes szavazni, aki talán mást és jobbat csinál, mint az elmúlt 25 évben már kipróbált és kudarcot vallott politikai elit.

Ezek ismeretében, kire szavazzon egy hazájáért és megélhetéséért aggódó becsületes magyar fiatal? Az egyetlen alternatíva a Jobbik, elvégre ők is fiatalok, és ellenzékben vannak.

Érdekes módon, mintha eddig nem fedezték volna fel ezt, az egyébként harmadik legnagyobb pártot, és a benne rejlő potenciákat, no meg veszélyeket. A magát „baloldalinak” nevező ellenzék, Orbán szidalmazásába fekteti minden erejét és ebben látja a kormányváltás egyetlen lehetőségét. Nem alternatíváját! Hanem lehetőségét. („Orbánnak mennie kell!”)

A magát „jobboldalinak” nevező és kétharmados parlamenti támogatást élvező keresztény-néppárt, viszont kizárólag két mini párt vezetőinek - Gyurcsány és Bajnai volt miniszterelnökök - szidásában, mi több, a velük való (nagyplakátos) ijesztgetésben merül ki a Fidesz választási kampánya.

Jól látható, hogy még mindig e két politikai szélhámos párharca árnyékolja be és keseríti meg a magyar hétköznapokat. E két név (Orbán és Gyurcsány) szerepel a választási propaganda és kampány középpontjában. Miközben a harmadik legnagyobb politikai erő szavazótábora egyre nő, anélkül, hogy a többség észrevenné a benne rejlő nemzeti színű barnaveszedelmet. A (radikális) változásra fogékony fiatalság csak azt érzékeli, és érzi (a saját bőrén!), hogy sehogy sem jó, ahogy jelenleg van. És miután nincs alternatíva, marad a még kipróbálatlan „szűz”. Mint 1998-ban a nagyszájú és sokat ígérő Orbán vezette nacionalista Fidesz.