Friday, September 27, 2013

Kísért a múlt – a kékcédula feltámadása


Olvasva a bajai időközi önkormányzati képviselő választás körüli bonyodalmakat, az embernek óhatatlanul (és azonnal) az 1947-es országgyűlési választás jut az eszébe. Akkor is, most is, a hamis szavazók autóval mozgatása, szállítása volt a jellemző. Igen, akkoriban (1947) teherautóval szállították a világmegváltó eszmének hitt és képzelt újrenddel szimpatizáló lelkes fiatalok csapatát. Mára ez annyit változott csupán, hogy teherautók helyett a személyautók vették át a „mozgatás” szerepét, az ideológiával félrevezetett lelkes fiatalok helyére, pedig az egzisztenciájukat (a közmunkát) féltő romák, cigányok léptek. A végeredmény, a csalás, ugyanabból a gondolatból származik és táplálkozik: jogtalanul, törvénytelenül szerzett szavazatokkal befolyásolni a választás kimenetelét, az induló pártok egyikének javára.

Érdekes, a (választási) rendszer hibáját senki sem kifogásolja, mindkét fél (kormánypárt és az ellenzék) csak is egymást szidja, ahogy azt már megszoktuk az elmúlt közel 25 évben. Az ország lakosságának szánt „kommunikáció” is csak erről szól. Az ellenzék érzi, hogy valami nem stimmel, és Baján a kormányzó párt aktivistái „túl ügyesek” voltak. Ezzel ki is merül felháborodásuk. Óvást jelentettek be. Na, bumm. A romákat, cigányokat nem lehet vádolni, mert az könnyen visszaüthet. Különben is az etnikai témát (a nacionalizmushoz hasonlóan) a „baloldal” sohasem tudta kezelni. Közben a kormánypárti kommunikáció is könnyedén „elintézte” Baját egy blikkfangos közleménnyel: „A választók nem kérnek a bukott baloldalból” (2013. szeptember 22. 21:25)

Arra a régi és bölcs közmondásra azonban senki sem gondolt, miszerint „alkalom szüli a tolvajt”. Az alkalom: a rossz választási rendszer, a tolvaj, pedig a szavazat lopó, aki kihasználja a rendszer adta lehetőséget: a „mozgó szavazást”.

Hogyan és mi történt 1947. augusztus 31-én?

Öt-hat héttel a parlamenti választások előtt (július 23-án) törvénymódosítást hajtottak végre, mely kimondta, hogy az 1945 előtti jobboldali szervezetek (és) tagjai nem indulhatnak. Ezenkívül, a Belügyminisztérium az általa „reakciósnak” tartott polgároknak nem kézbesítette az ún. összeíró íveket, a mai „kopogtatócédulák” elődjét. Hogy biztosra menjenek a választás kimenetelét illetően a kommunisták, még egy „trükköt” bevetettek. Kihasználva a demokrácia (és liberalizmus) nyújtotta lehetőséget, pozitív eredménynek tűntették fel, hogy az emberek lakóhelyüktől távol is leadhatják szavazatukat.

Ehhez egy úgynevezett ideiglenes választói névjegyzékkivonatra volt szükség, amivel igazolták, hogy ők nem a lakhelyükön adják le voksukat. Ezt a választói névjegyzékkivonatot nevezték (el) kékcédulának, mivel ez az előrenyomtatott igazolószelvény kék színű volt.

Az akció főszervezője és irányítója a KGB magyarországi elsőszámú embere, Gerő Ernő volt. Az igazolószelvényeket az MKP utasítására a Belügyminisztériumban nyomtatták és osztották ki (kötegekben) az akcióban résztvevőknek, azzal hogy minél több helyre jussanak el, és adják le szavazataikat (a kommunista pártra). Gerő az eligazításon nem titkolta, hogy az akció „szabálytalan”, de megnyugtatta a jelenlevőket, hogy lebukás esetén bántódásuk nem lesz. Ugyanis a kommunista Rajk László vezette Belügyminisztérium alá tartozó intézményekből, belügyminiszteri utasításra, kiengedik a törvénytelen szavazataik miatt a szociáldemokrata Ries István igazságügyi miniszter által letartóztatott kommunista szavazókat.

A választás után Gerő megköszönte a közreműködést, és megnyugtatta hallgatóságát, hogy senkinek se legyen „lelkiismeret furdalása”, mert a választást a kékcédulás szavazatok nélkül is megnyerte a kommunista párt. És valóban, több mint egymillió szavazatot kaptak, miközben a törvénytelen (kékcédulás) szavazatok számát 60-120 ezerre becsülik (a történészek).

2010-es országgyűlési választás

A kékcédulás trükkre emlékeztetett a 2010-es országgyűlési választás néhány epizódja is. Ekkor kapott ismét jelentőséget a lakóhelytől igazolással távol szavazók száma. Például a XIII. kerületben, a 19. számú egyéni választókerületében, ahol a Kassák Lajos Gimnáziumban működő szavazókör, 19:00 óra helyett – központi engedéllyel! - csak késő este, 23:00 órakor zárták be a szavazó helyiségeket az igazolással lakóhelyüktől távol szavazók miatt. A szavazókörben este hét órakor még közel 400 ember állt sorban.

Máig rejtély, hogy miért nem zárták le a szavazást a törvényben előírt 19:00 órakor? Ki és miért adott engedélyt a „hosszabbításra”? De ennél is fontosabb, megválaszolatlan kérdés: miért pont ebben a 919 helyi lakosú szavazókörben jelentkezett be 1421 igazolással állandó lakóhelyétől távol szavazó polgár? A magyarázat – így utólag – egyszerű és kézenfekvő: a szocialistákkal történelmileg szimpatizáló Angyalföld ellen indított nyílt támadást a „jobboldali” önjelölt fiatal demokrata Fidesz. A helyi lakósok többsége (az MSZP-vel szimpatizáló) öreg („proli”), az állandó lakhelyétől távol szavazók többsége viszont fiatal volt. Például Debrecenből. Olyan véletlen pedig nincs, hogy Budapestnek pont ebben a szavazókörébe próbálja leadni szavazatát közel 1500 (feltehetőleg Fideszes) fiatal az ország és a főváros másik részéből.

Ebből az esetből egyértelműen kiviláglik, mi is (volt) a Kubatov Gábor által vezetett lista valódi célja, értelme. Ezt a „baloldal” és annak médiája, azóta sem értette meg. Adatvédelmi problémát csináltak belelő, és azóta is a Fidesz „adatkezelését” támadják. Pedig az effajta adatgyűjtés nem a „személyiségi jogokat” sérti, hanem egy nagyon fontos és lényeges taktikát takar. Az 1947-es választás kommunista trükkjének aktualizálást, finomítását.

Miről is van szó? Egy párt, esetünkben a Fidesz, feltérképezi, hogy egy adott választókerületben hogyan oszlanak meg pártja szimpatizánsai. Ahol várható többségben vannak, ott nyert ügyük van. Ahol, pedig kisebbségben vannak, oda szavazókat kell „küldeni”. A törvény (és a hazai demokrácia) megengedi az állandó (bejelentett) lakhelytől való távoli szavazást. Uccu, odaküldünk annyi embert, amennyi az ellenzék győzelmének megakadályozásához szükséges! Ilyen egyszerű. Ez a módszer már 2010-ben is bevált, lásd a budapesti XIII. kerület 19. számú választókörét! És, most, Baján is bejött! A romák belekeverése pedig csak megcifrázta az ügyet, ami ellen a „baloldal” (szinte) tehetetlen.

A kékcédula feltámadása? 

Nem tudom, miért nem követeli senki a választási törvény módosítását, ennek az áldatlan (és veszélyes) állapotnak a megváltoztatását? Ugyanis ebbe a Fidesz is belebukhat, ha a tehetetlen „baloldal” egyszer észbe kap, és ők is feltérképezik, hogy hol lehet a legtöbbet ártani a kormánypárti szavazóbázisnak.

Megjegyzem, Nyugaton ez a trükk és gyakorlat (szinte) kizárt. Ott ismeretlen ez a (Rákosi időkben már bevált) gyakorlat, a „lakóhelytől távoli személyes szavazás”. Gyakorlatilag mindenki az állandó lakhelye szerinti választó körzetben adja le szavazatát. Persze létezik „távszavazás” is arra az esetre, ha valamilyen oknál fogva a választó polgár nem tud megjelenni. Akkor a voksolást levél formájában is megteheti. A helyi tanácstól, önkormányzattól, választási irodától, stb. kér egy nyomtatványt, amit kiküldenek a jelenlegi címére, majd azt kitöltve visszaküldi választó kerületébe, amit a választás napján, urnazárás után, nyitnak fel és értékelnek ki.

Ausztráliában például nincs személyazonossági és lakhely bejelentési kötelezettség. Ott mindenki a lakóhelye szerinti „választási lista” alapján van nyilvántartva. Ha külföldön él, akkor a legközelebbi külképviseleten bejelenti voksolási szándékát, majd megkapja a szükség „formanyomtatványokat”, amit kitölt és kb. két héttel a választás napja előtt vissza kell jutatni a külképviselet címére. Ha levele nem érkezik meg a megadott határidőig, akkor szavazatát érvénytelennek tekintik.

Ezekkel a módszerekkel minimalizálni lehetne a csalás, a többszöri szavazás lehetőségét, és el lehetne kerülni a 2010-es választáskor már alkalmazott bunda gyanús területi „átszavazásokat”, azaz a rosszemlékű kékcédula feltámadását. 



Tuesday, September 10, 2013

Egy elfelejtett évforduló margójára


Augusztus 31-én volt egy éve, hogy Magyarország kiadta, pontosabban „átszállította” a baltás gyilkost Azerbajdzsánba, ahol hazai földre lépése pillanatában elnöki kegyelemben részesült, szabadlábra helyezték és (azóta is) nemzeti hősként tisztelik. A magyar kormány azzal védekezik, hogy az EU előírások szerint járt el, de átverték, mivel az azeri fél garantálta, Safarov folyamatos börtönben tartását. A Barba-trükkről azonban mélyen hallgat a budapesti kormányzat. Safarovot ugyanis nem adták ki (extradition) Bakunak, hanem az Európa Tanács egyik humanitárius egyezménye alapján, a külföldön már elítélt, és bebörtönzött személyt „átszállították” (transfer) hazája egyik börtönébe. A magyar fél – állítása szerint – arról nem tehet, hogy a 30 évre elítélt az „átszállítás” után azonnal államelnöki kegyelembe részesült.
A dolognak két szépséghibája van: 

1. Az európai egyezményben egyértelmű az elnöki kegyelem alkalmazására vonatkozó passzus, ami az egyezményt aláírók, így a magyar kormány előtt is ismert. Ennek lényege: az elítélt elnöki kegyelemben való részesítéséhez nem kell a másik ország (esetünkben Magyarország) engedélye, hozzájárulása. 

2. Ennél súlyosabb hiba, ill. mulasztás, hogy a magyar törvények szerint az életfogytiglani (30 év) börtönre ítéltet csak akkor lehet (külföldre) „átszállítani”, ha börtönbüntetésének négyötödét már fegyházban letöltötte. Safarovot 30 éves büntetése letöltésének hatodik évében „szállították át”.

Egy évvel ezelőtt – ezekben a napokban – felháborodási hullám söpört végig az ellenzékiek körében. Kormányellenes tüntetéseket is szerveztek, és együttérzésüket hangoztatták a keresztény örmény néppel, melynek tagjai évszázadok óta megbecsült (és elismert) kisebbségként élnek hazánkban. A történelem során sokat szenvedett örmények világszerte tüntetést szerveztek a magyar kormány megmagyarázatlan tette ellen. A hazája kisebbségi politikájára oly büszke Orbán kormány elérte, hogy a felháborodott tömeg Jerevánban megtámadta a tiszteletbeli magyar konzul irodáját, letépték, majd nyilvánosan, a kamerák előtt, elégették a magyar zászlót. Eközben Örményország megszakította a diplomáciai kapcsolatát hazánkkal.

Egy érdekesség. Amíg Azerbajdzsánnak van nagykövetsége Budapesten, és Magyarországnak Bakuban, addig a Szovjetuniótól 1991-ben függetlenné vált Örményországnak nincs magyarországi külképviselete, azt a bécsi örmény nagykövetsége látja el. Budapesten csak egy tiszteletbeli konzul él. Hasonló a helyzet a kaukázusi országban is. Magyarországot a tbiliszi (Grúzia) magyar nagykövetség képviseli, Jerevánban csak egy tiszteletbeli konzul található. Annak ellenére, hogy több évszázad óta jelentős örmény kisebbség él hazánkban.

Szinte az évfordulóval egy időben számolt be a világsajtó egy hírről, ami mintha (pártállástól függetlenül) elkerülte volna a hazai hírközlők figyelmét Az örmény elnök, Szerzs Szargszjan Moszkvában járt és Putyinnal tárgyalt, majd bejelentették: Örményország csatlakozik a most alakuló Orosz Vámunióhoz, melynek már Belorusszia és Kazahsztán is tagjai. A bejelentés igencsak meglepte az EU diplomatákat, hiszen eddig arról volt szó, hogy a novemberi EU-csúcson Vilniusban Örményország aláírja a „társulási szerződést”, amely gazdasági előnyöket jelent(ene) a kaukázusi ország számára, és, amit a demokrácia terén elért eredményeivel érdemelt ki.

Megfigyelők szerint. lehetetlen az orosz (gazdasági) vámunióhoz tartozó országok közül bármelyiket is az EU gazdasági érdekszférájához csatolni, integrálni. Különös tekintettel, hogy Jereván orosz befolyás alatt áll. Az ország területén orosz csapatok állomásoznak, mivel a térség (Hegyi-Karabah) békéjét Moszkva garantálja. Gazdaságilag Örményország az orosz földgáztól, pontosan annak árától függ. Ergo egy vámunió garanciát ígér a világ legnagyobb földgáz (ki)termelője részéről. Az EU most vízumkönnyítéssel próbálja magához édesgetni a kis kaukázusi országot. A játszma különben nagyban folyik. A földgáz (ára) feletti egyeduralom vezérli Oroszországot a szíriai konfliktusban való szerepvállalásában is.

Valahogy ezek a dolgok a hazai médiából kimaradtak. Vajon miért? 



Előzmény

Ki hibázott a Safarov ügyben?      Thursday, September 06, 2012







Monday, September 09, 2013

Szíria és az orosz földgáz

Történt valami, amit nem lehet szó nélkül hagyni. Mérges gázt vetettek be a polgári lakosság ellen. A tetteseket meg kell büntetni. Ebben (szinte) mindenki egyetért. Csakhogy, ami Szíriában történik az sokkal bonyolultabb, mint azt első hallásra, látásra gondolnánk. Egyre nehezebb eldönteni, hogy ki a jó és ki a rossz, kinek az oldalán állunk, vagy állnunk kellene? Ugyanakkor, érzelmi alapon, mindenképpen a fennálló (elnyomó) rendszer ellen küzdő, lázadó csoportoknak „drukkolunk”. 

Szíria, mint a Szovjetunió egykori szövetségese, sokak számára napjainkban is a hidegháborúból itt maradt szovjet típusú diktatúra jelképe. Sőt, élnek még olyanok, akik az EAK-ra is emlékeznek, amikor a két (nagyon) szovjetbarát arab ország, Egyiptom és Szíria, egyesült (1958-1961). Ez a frigy már csak azért is érdekes volt, mert egy brit és egy francia „befolyás” (hagyomány, kultúra, stb.) alatt álló ország és nép egyesült egy teljesen idegen ideológiát hirdető nagyhatalom árnyékában. Akkoriban tanultuk meg a Ba’ath (újabban magyarul Baasz) párt nevét, mely az arab egységet és a szabadságot tűzte ki céljául, és, amit a Szovjetunió is felkarolt. A wikipédia szerint: a párt eszméjének középpontjában az antiimperializmus, pánarabizmus, arab szocializmus és nacionalizmus állnak. Jelmondatuk: „Egység, szabadság, szocializmus” A Ba’ath Párt 1963 óta van hatalmon Szíriában.

Az EAK idején Nasszer egyiptomi elnök – az egyesülés részeként, 1958-ban - valamennyi szír politikai pártot betiltott. A kommunistát is! 1961-ben megszűnt az EAK létezni, majd 1963-ban katonai puccsal a Ba’ath párt került hatalomra, és azonnal betiltották a szír Muszlim Testvériség (Muslim Brotherhood) szervezetet, mely a Koránt tekinti az alkotmánynak. A tiltás ellenére jelentős támogatóra talált az iszlámista, szunnita szervezet, mivel a szírek többsége szunnita. 1982-ben felkelés tört ki a jelenlegi elnök édesapja (Hafez Asszad) ellen, amit a szír hadsereg kegyetlenül levert. A „hamai mészárlás” áldozatainak számát 10-40 ezerre becsülik.

Szíria 1975-ben bevonult az ugyancsak francia befolyás alatt álló Libanonba, azzal, hogy megakadályozza az ország déli részének Izraelhez való (gazdasági) közeledését. Az eredmény: 15 év polgárháború és 30 év szír katonai megszállás.

2000-ben Hafez Asszad halála után, ellenjelölt nélküli szavazáson, fiát, Bashar-t, választották államelnöknek. Sok reményt fűztek a fiatal elnök politikájához, amit „damaszkuszi tavasz”-nak neveztek el. Hamar rá kellett jönni, hogy néhány piacgazdasági reformon kívül gyökeres változás, fejlődés nem várható. Hacsak nem annak tekinthető a Libanonból való (katonai) kivonulás 2005-ben.

Izraeli vadászgépek 2007. szeptember 6-án lebombáztak egy észak-koreai segítséggel épülő szír atomreaktort, amit atombomba előállítására alkalmasnak ítéltek meg.

Az Arabvilágon 2011-ben átsöprő „arab tavasz”-nak elnevezett tiltakozó hullám Szíriát is elérte, amelybe – feltehetőleg - a Muszlim Testvériség szervezet is bekapcsolódott, és amit a hadsereg hamarosan levert. A tisztek és katonák egy része átállt az ellenzékhez, és azóta polgárháború jellemzi az országot. A dezertálók, akik főleg szunniták, megalakították a Szabad Szír Hadsereget, ugyanakkor a damaszkuszi vezető elit többsége síita „alawita”. Ez egy szekta(?), és a szír lakosság 12 százalékát teszi ki. Jelentős kisebbség él közülük Törökországban és Észak-Libanonban, ami talán a libanoni szír katonai megszállást is megmagyarázza. A két és fél éve tartó polgárháborúnak eddig több mint 100.000 halálos áldozata van.

A diktatúraellenes világközvélemény – érhető módon - a felkelőkkel szimpatizál. Ezért is fogadták oly lelkesen az amerikai elnök bejelentését, hogy a nemzetközileg betiltott mérges gázok használatát (pláne a civil lakosság ellen!) meg kell büntetni (és talán ezzel a polgárháborúnak is véget lehetne vetni). Obama elnök katonai beavatkozást helyezett kilátásba, majd néhány nap múlva – mintha - visszakozott volna. Közben a katonai beavatkozást ellenezve megjelent nemcsak a világpolitika színterén, de a Földközi-tengeren is Oroszország. Az amerikai elnök meghátrálását azzal magyarázta, hogy engedélyt (felhatalmazás) kell kérnie az amerikai törvényhozástól. Közben ENSZ jóváhagyást sürgetve megszólalt az EU is, hangsúlyozva, hogy a mérges gáz használata háborús bűntettnek számít. Az ENSZ bevonása viszont megkérdőjelez bármiféle katonai beavatkozást, hiszen Oroszország és Kína vétójogával élve, minden határozatot meg tud akadályozni.

De, vajon Oroszország miért ellenez ilyen behemóton bármiféle katonai beavatkozást? Sőt, demonstratív módon hadihajókat küldött a szíriai partokhoz. A válasz meglehetősen prózai: konkurenciaharc. Pontosabban, harc a földgáz (és árának) európai monopóliumáért.

Oroszország a világ legnagyobb földgáz (natural gas) kitermelője, mivel területén találhatóak a legnagyobb földgázmezők. Őt követi Irán, majd Qatar (Katar). A 11.606 négyzetkilométer (Somogy és Békés megye) nagyságú arab emirátus folyékony földgáz (LNG) exportban első helyen áll a világon. Új felvevő piacot keres, amire a földgázban szegény Dél- és Kelet-Európa tűnik elérhetőnek. Igaz, létezik már egy „Arab Földgázvezeték", mely eredetileg az egyiptomi földgázzal kívánta ellátni a Földközi tenger keleti felében lévő arab államokat (Jordánia, Libanon, Szíria) egészen a török határig. Ebbe kapcsolódna be a Perzsa-öbölbeli Qatar. A qatari földgáz Szaud Arábián keresztül érné el a már meglévő Arab Gázvezetéket. Majd Szíria északi határánál, Kilis török városnál, hagyja el a Közel-Keletet, hogy Kis-Ázsián keresztül érkezzen Európába. A szíriai-török vezeték-szakasz megépítésében Románia is érdekelt.
Törökországon keresztül kapcsolódnak a Nabucco programhoz, mely eredetileg Irakból érkező földgázt vitt volna Európába, Magyarországon keresztül Bécsig. A Nabucco-ban elsősorban EU-s tagországok és amerikai cégek voltak érdekeltek, hogy csökkentsék az orosz földgáztól való függést, azaz rivalizáljanak, az orosz érdekeltségű, Déli Áramlat nevű vezetékrendszerrel.

A helyzet azonban ennél bonyolultabb, hiszen nemcsak az orosz földgáztól való függőség aggasztja az EU-t, hanem az egyre növekvő energiaszükséglet. A számítások szerint 2030-ban Oroszország egymaga már nem fogja tudni biztosítani a kontinens földgáz igényeit. Ergo, más források után kell nézni.

Persze, az ár sem mindegy. Az Izvesztyijában idén megjelent egy táblázat, hogy mennyiért kapják az orosz földgázt az egyes európai országok. Az orosz földgáztól jelentősen függő Kelet-Európában 1.000 köbméterért több mint USD 500.- kell fizetni. Ugyanakkor Nagy-Britanniában, ahol máshonnan is beszerezhető a földgáz, az oroszért csak USD 300.- kell fizetni. Németországban, pedig USD 370.- körülit, ami azt jelenti, hogy minél nyugatabbra megyünk, annál olcsóbb (a versenyképes piac miatt).

A Németországnak szállított olcsó földgáz egyik magyarázata, hogy megépült az Északi Áramlat, a Balti-tenger alatt közvetlenül biztosítja az orosz földgázt. Ennek bírálói – elsősorban a kelet-európai országok (Ukrajna, Szlovákia, Csehország, Belorusszia és Lengyelország) – becsapva érzik magukat, hiszen ha Moszkva valamelyiküket zsarolni akarja, és leállítja a szállítást (lásd a múltban Ukrajna), attól még a nyugat-európai, mindenekelőtt a németországi ellátás zavartalan marad. A lengyelek napjaink Molotov-Ribbentrop paktumának nevezik és tekintik ezt a vállalkozást.

Oroszország „ideges”, és félti (európai) monopolhelyzetét, ezért mindenáron támogatja az ötven éve baráti és „testvéri” szíriai rezsimet. Elvégre nagyon nem mindegy, hogy honnan kap (és milyen áron) földgázt Európa keleti fele. Ugyanakkor úgy tűnik, hogy az arab országok, elsősorban Szaud-Arábia, a felkelőket támogatja, akik cserében – remélhetőleg – minden feltétel nélkül engedik majd a korlátlan mennyiségű qatari földgázt Európába.

A Damaszkusz melletti kiállás okai között szerepel még, hogy a fekete-tengeri orosz flotta egyetlen támaszpontja a Földközi-tengeren a szíriai Tartus-ban található. Még a szovjet időkben, 1971-ben, kötött szerződést a két ország a hadikikötő használatára, ahol javításokat is végeznek. Ma is orosz személyzet szolgálja ki a Tartusban üzemanyagot felvevő orosz hadihajókat.

Talán így már érthető, hogy Putyin nem fogja engedni az amerikai korlátozott beavatkozást sem. A földgáz szállítás és függőség előtérbe kerülését mutatja az is, hogy Oroszország vámuniót akar létrehozni a volt FÁK országok részére. Ezzel nem csak a földgáz árának mérséklését kívánja elérni a csatlakozók részére, de az EU-val szemben is egy alternatívát szeretne állítani. A 2015-re tervezett Orosz Vámunióhoz a napokban csatlakozott Örményország, annak ellenére, hogy a novemberi vilniusi EU-csúcson az örmények (a tervek szerint) aláírják a „társulási szerződés”-t. Az Orosz Vámunióhoz az alapító Oroszország kivül eddig Belorusszia és Kazahsztán csatlakozott. 





Tuesday, September 03, 2013

Alternatíva nélkül nincs baloldal



Nagy az elégedetlenség. Mégis, az emberek nem igazán akarják elkergetni a jelenlegi államvezetést. Az ok egyszerű: nincs alternatíva. Nincs egy olyan koncepció és annak közvetítésére alkalmas személy vagy inkább személyiség, aki ellenfele, mi több kihívója lehetne Orbán Viktornak. Az átlagember nem pártprogramban gondolkodik. Őszintén, ki a francnak van kedve és ideje (több) százoldalas terveket, elképzeléseket végigolvasni? Aztán tanulmányozni, összehasonlítani, majd eldönteni, hogy valójában neki (illetve szerinte az országnak) mi is lenne jó?

Be kellene végre látni, hogy nem pártokra, pláne nem programokra szavaz a jónép, hanem jó beszélőkével megáldott személyekre. Méghozzá olyanra, aki egyszerű szavakkal és hihetően tudja elmondani a választók gondolatait, és akitől többet remélhetnek, mint a jelenlegi vagy elmúlt idők személyiségeitől. A jelenlegi ellenzéknek viszont csak Orbán szapulására telik. Legújabban pedig összefogást sürgetnek azzal a mottóval, hogy „váltsuk le Orbánt”. Hogy azután mi lesz? Arra választ (még) nem kaptunk. De nem is kaphatunk, mert nincs (elfogadható, kézzelfogható) koncepció, azaz alternatíva. Viszont az emberek szeretnék tudni, hogy mi lesz Orbán távozása után? Az nem elég válasz és magyarázat, hogy „jobb lesz”, meg „visszaállítjuk a demokráciát”. Erre a nép nem vevő. Ezeket a szólamokat már ismeri, és köszöni, nem kér belőle. Különben is a pesszimista népi bölcsesség szerint „csak rosszabb jöhet.”.

Nehéz úgy nyugati demokráciáról beszélni, ha a jónép abban sohasem élt, annak gondolkodása idegen tőle. Különben ezt használta, és használja ki a hazai politikai elit a rendszerváltás óta. 

Egy logikus folyamat részesei vagyunk, amelyben az érzelmek uralkodnak régi, évszázados beidegződéssel, hogy „mi jók, sőt jobbak vagyunk, mint mások, mégis mindenki minket bánt”. Pedig e mentalitás miatt nem jutunk ötről hatra.  Egy új, modern (közigazgatású) polgári demokratikus állam, amolyan „Kelet-Európa Svájca”, koncepció, vízió egy percig sem foglalkoztatta a rendszerváltás óta a hazai vezetést. Mindig a múlton rágódtak, és rágódnak ma is, a pillanatnyi nehézségeket ad hoc módon a „lyukak (és szájak) betömésével” próbálják megoldani. Ez a gondolkodás és „válságmenedzselés” nem változott az elmúlt 23 évben. Ugyanúgy működik, mint ahogy azt a szovjetrendszer 40 éve alatt megszoktuk, belénk verték. A megörökölt rossz vagy rosszul működő dolgok miatt tartunk ott, ahol tartunk. Mikor veszi észre már a mindenkori politikai elit, hogy ez nem vezet sehova? A legsúlyosabb kerékkötő: a patriotizmus hiánya, ami helyett a nacionalizmus él borzasztó mélyen a lelkekben. Elvégre ez, az egyetlen (sovány) vigasz és menekülés a jelen problémái elől: a megszépített múltban való merengés és álmodozás. 40 évig - központilag - egy jövőbeli földi paradicsomról álmodoztunk, az utóbbi 20 évben pedig - egyénileg - ezeréves múltunk valamelyik (nekünk tetsző) szakaszáról.

Abban egyetértés volt a 80-as évek végén, hogy a diktatúrának véget kell vetni. A külső, nemzetközi események, mindenekelőtt Gorbacsov reformpolitikája, végül is megadták ezt a lehetőséget. Már az első szabad választásnál (így utólag) megmutatkozott, hogy más az elmélet (a papírforma) és más a gyakorlat (a valóság). A nyugati megfigyelők, elemzők SZDSZ győzelemre számítottak, hiszen a „látható” ellenzék ebben a pártban tömörült. A „láthatatlan” ellenzék, a nép-nemzetiek, valamint az MSZMP-t belülről bomlasztók, viszont az MDF köré csoportosultak. 

Az SZDSZ a piacgazdaság híve volt, és jó kapcsolatot tartott a Nagy Imre emlékét ápolókkal, akik az 1958-ban kivégzett miniszterelnök híveiből álltak.

Az MDF pedig elvállalta és betöltötte a (parlamentáris) demokratikus jobboldal szerepét.

1989 után sem alakult ki a bérből és fizetésből élők táborát tömörítő és képviselő, valamint a szakszervezetek támogatását (is) élvező, igazi, klasszikus baloldal, sőt párt sem!

A 20. század magyar munkásmozgalma soha sem tudott parlamentáris választást nyerni. A Szociáldemokrata Párt egyetlenegy választáson sem tudta megszerezni a kormányzáshoz szükséges szavazatokat, sőt kormány-koalíciós felkérést sem kapott. Ergo, a baloldal vezető erejének tartott szocdemek támogatottsága sohasem volt a lakosság körében olyan népszerű és nagymértékű, mint azt ma gondolnánk. Igaz, ebbe valószínűleg közrejátszott a Horthy-korszak választási rendszere is. Majd a lenini ideológián alapuló szovjetrendszer elsőszámú (halálos) ellenségnek tartotta a nyugati munkásosztály élcsapatát, a párttá szerveződött szociáldemokráciát. Ennek fényében, Magyarországon sohasem volt (nyugat-európai értelemben vett) klasszikus baloldal. Ma sincs! Csak a jelenlegi kormányzás elleni (jogos) elégedetlenség. 

A két rendszerváltó párt (MDF, SZDSZ) sem követte az 1956-os forradalom „harmadik utas” elképzelését, szemléletét. Sőt, az mára teljesen feledésbe merült. A nép szabadságot és függetlenséget akart, azaz a szovjet mintájú diktatúra megszűnését. A társadalmi szerkezetet viszont részben meg akarta tartani. Erre utal a „gyárat vissza nem adunk” jelszó, és a munkástanácsok megalakulása. Ez a gondolat és eszme 1989 körül és után egyik párt részéről sem merült fel. Csakis a szovjetrendszer és az arra bármi formában emlékeztető intézmények, intézményrendszerek felszámolása foglalkoztatta vezetőinket, a rendszerváltó pártokat. Meg is lett az eredménye. 

Az MDF részéről a jól működő (nagyipari) mezőgazdaság eltüntetése, és vele együtt a keleti (felvevő) piac tönkretétele, megszüntetése. Az SZDSZ pedig a piacgazdaság megteremtéséhez a „privatizáció” jelszavát tűzte zászlajára. Miközben nem akadt senki, aki például egy-egy gyár eladásába az ott dolgozókat is bevonta volna. Akár úgy, hogy azok az eladási árból részesüljenek, akár úgy, hogy maguk vegyék meg. Esetleg a dolgozók bevonásával részvénytársasággá alakuljanak át. Sőt, még arra sem tellett, hogy az új tulajdonossal kötött szerződésbe belevegyék: a munkásokat nem lehet x ideig elbocsátani, ill. az ott eltöltött munkaviszony miatt mekkora végkielégítést kell számukra biztosítani. 

Ezeken már rég túl vagyunk. Az MSZMP utódpártjától, az MSZP-től is jobbra álló mindkét rendszerváltó (nagy) párt rég eltűnt a történelem süllyesztőjében.  A bérből és fizetésből élők szociális biztonságáért küzdő (klasszikus) baloldal pedig a mai napig nem született meg. 

Tévedés azt hinni, hogy 1994-ben a „szocialisták”, vagy ne-adj-isten a „baloldal” győzött. Valójában a nép, az istenadta nép, leszavazta a „rendszerváltókat” és visszakívánta a diktatúramentes létbiztonságot (biztos munkahelyek, munkahelyi közétkeztetés, napközi otthonok, vállalati óvodák, üdülők, stb.) 

A két (nagy) rendszerváltó párt bomlása, és a magyar politika paletta átalakulása (és az ország jobbra tolódása) már 1993-ban megkezdődött. A liberális szabad demokraták (SZDSZ) „ifjúsági tagozata”, a fiatal demokraták (FIDESZ), önállósult. Ennek egyértelmű jele volt, hogy kongresszusán eltörölte a 35 éves tagsági korhatárt. Az MDF-ből pedig ebben az évben vált ki a Csurka István féle csoport, frakció és megalakult a MIÉP. Az 1994-es választás „baloldali” abszolút győzelme még inkább jobbra tolta az ellenzéket. Orbán Viktor azonnal felismerte, hogy mindkét rendszerváltó párt belerokkant a „szocialista” győzelembe. Antall József halála megingatta az MDF-et, amely lassú bomlásnak indult.

A „jobboldal” vezetőjének tisztségére aspiráló Orbán jól látta és érzékelte, hogy a liberálisok Nyugat-Európában általában csak koalíciós partnereknek jók, támogatottságuk alapján egyedüli kormányzásra képtelenek. Ezért pártjával együtt átlépett a Liberális Internacionálé-ból, az Európai Néppártba, és ezáltal a nemzetközi politika porondján a vezető (demokratikus és parlamentáris) jobboldal tagjává vált. Sőt, az Európai Néppárt kilenc alelnökeinek egyike lett. 

Az 2002-es választási veresége utáni nap képes volt elővenni egy 1956-os jelszó („Aki magyar velünk tart”) aktualizált változatát: „A haza nem lehet ellenzékben”. Orbán ezzel egycsapásra felismerte a baloldal örök gyengéjét: a nacionalizmussal szembeni tehetetlenséget. Ameddig a „baloldal” nem találja meg a nacionalizmus hatásos ellenszerét, vagy alternatíváját, addig továbbra is a szélsőjobbhoz (Jobbik) hasonló 20 % körüli szavazatra számíthat. Mint, ahogy az a legutóbbi, 2010-es országgyűlési választáskor történt.