Jogilag elfogadható, erkölcsileg aggályos

Ezt, a mára már szállóigévé vált, mottót választottam ezen eszmefuttatásom címének. Sokat gondolkoztam (és vacilláltam), hogy “A Mester” vagy az “Ügyes” címet adjam. Végül mindkettőt elvetettem, mert személyeskedésnek tartottam. Tehát, maradt a fenti cím (és utalás), mely – szerintem – találóan fejezi ki és határozza meg a legutóbbi húsz esztendő hazai közgondolkodását és közéletét, különösen a politikusok cselekedeteit és felelősségét. Ennek iskolapéldája az azeri baltás gyilkos szabadon engedése, mely érzelmi alapon igencsak megosztotta a hazai közvéleményt. Ismét markásan két táborra szakadt az ország. Az árokásás, az ellenségeskedés új dimenziókat öltött a már lassan megszokottá váló “nyilasozás” és “zsidózás” mellett. A hazai belviszályok most valóban túllépték a nyelvi korlátot, miközben Virág elvtárs klasszikus szavaival élve: a nemzetközi helyzet egyre fokozódik.

 

A legnagyobb baj: Orbán Viktor képtelen jó szakemberekkel körbevenni magát. Különösen a tájékoztatás terén. A kormány kommunikációja pocsék. Olyannyira, hogy az már az őszinteség, a szavahihetőség, a hitelesség kárára megy. Képtelenek időben és elfogadhatóan tájékoztatni, a lakosság bizalmát fenntartani. Pedig az ellenzék szavalókórusait könnyen le lehetne szerelni a valós tények őszinte közlésével. Jelen esetben is nem kellett volna megvárni, hogy Örményországból keltezett hírekből tudjuk meg: Budapest magára haragította a Dunántúl nagyságú ország 3,2 millió (ős)keresztény lakosát. Akarva, akaratlanul egy térségi, helyi konfliktusba avatkozott bele a jelenlegi magyar kormány. Az Orbán féle vezetés ezzel nemzetközi szintre emelte azt a bevett hazai gondolkodást és szokást, mely szerint tetteink “jogilag elfogadhatók, erkölcsileg viszont megkérdőjelezhetők”. Lásd Tocsik ügy, ahol államilag(?), központilag 10 százalékos sikerdíjat tűztek ki a települések földterületeinek sikeres privatizálására.

 

A bibi csak ott volt, hogy erre az országos feladatra (Tocsik Márta ügyvéd személyében) egyetlen embert jelőltek ki, aki megbízatását teljesítette. Később perbe fogták és sikkasztással gyanúsították. Több éves huzavona után felmentették, mondván, ami történt “jogilag elfogadható, erkölcsileg azonban nem”. Az elhíresült ügy kapcsán nem merült fel annak megállapítása, hogy ki találta ki a 10 százalékos sikerdíjat, és kinek az ötlete volt ezzel a hatalmas (és országos) feladattal egyetlenegy embert megbízni? Hiszen, borítékolható volt, hogy a megbízott hatalmasat tud (és fog) jogilag és jogosan kaszálni. A dolog erkölcsi oldala senkit sem érdekelt.

 

Hasonló volt Gyurcsány Ferenc üzletemberi tevékenysége is, mely a kapitalista világban, “Nyugaton”, fel sem tűnt volna, hiszen üzleti vállalkozásai “jogilag elfogadhatók, erkölcsileg viszont megkérdőjelezhetők”. Családi segítséggel könnyen jutott nagyösszegű kedvező (olcsó) hitelhez, amiből fel tudott vásárolni egykori (párt)állami ingatlanokat, majd azokat az államnak bérbeadta. A bérleti díjból pedig hamarosan visszafizette a felvett hitelt. Mindezt miniszterlenöksége előtt, magánemberként (jó kapcsolatai révén) követte el. Ellentétben Orbán Viktorral, aki (hivatali ideje) miniszterelnöksége alatt gazdagította (családja) magánvagyonát. Persze, minden jogszerűen zajlott és zajlik ma is. Elvégre egykori jogászhallgatók, kollégiumi barátok vezetik az országot.

 

Orbán Viktor sikerének titka, hogy nagyon jól ismeri a magyar lelket, a hullámzó érzelmeket, a mindent elsöprő pillanatnyi lelkesedést és a nehezen múló elkeseredettséget. Ehhez remekül használja fel és ki a nacionalizmus kártyáját, amiből népszerűsége táplálkozik, és amit “külföldiül” populizmusnak hívnak.

 

Ezt a “baltás gyilkos” történetet is túl fogja élni Orbán, sőt egész kormánya is. Hiszen mindent az ország felvirágoztatásáért tett, és tesz. Három milliárd euró hiányzik a költségvetésből, amit anélkül szerzett meg hazája és népe számára, hogy annak fejében bármiféle megszorítást kellene bevezetni. Ezt ellenfeleinek is be kellene látnia, már ami az ügy jogi oldalát illeti. Hiszen minden a nemzetközi jog szerint történt. Abba éppúgy nem tudnak a jogászok belekötni, mint Orbán többi tettébe sem. Kiváló taktikus, miközben ellenzői szemében egyre inkább gyűlölt politikus. Főleg, mert egyelőre legyőzhetetlen Magyarországon. Nincs alternatíva! A “jogilag elfogadható, erkölcsileg viszont megkérdőjelezhető” elv épp Orbánnál teljesült be, ill. ki, mint az ország függetlenségének visszakapása óta eltelt idő sajátos eredménye, vagy inkább hozadéka. Az erkölcs, a humanítás, a szolidaritás egyetlen kormánynak sem volt az erőssége, de magának az ország népének sem. Sokkal inkább a kiskapuk keresése, a mutyizás, a “kibulizás”, az “átverés” jellemzi a lakosság hozzáállást és szemléletét. Ezért tekintik hazafinak, de minimum “tökös gyereknek” a miniszterelnököt, aki szembe mer szállni mindennel és mindenkivel a magyarság érdekében. Lehet az EU, IMF, vagy éppen a hazánktól oly távoli piciny Örményország. A hazai nacionalizmus meg fogja védeni Orbánt és kormányát, mint ahogy eddigis is tette.

 

A baloldal hagyományosan képtelen kezelni a nacionalizmust. A liberálisok úgyszintén. Az egész hazai ellenzék csak Orbán szapulásában éli ki magát. Erről szól minden, különösen a szólásszabadság legújabbkori letéteményese: az internet világa. A klasszikus “fogjuk meg, oszt vigyétek” elv érvényesül Orbán ellentáborában. Valamit tud ez az ember (OV). Hiszen bukásaiból, az elvesztett parlamentáris választásaiból, mindig fel tudott állni, újjászerveződni. Ez – valószínűleg - a nacionalizmusra támaszkodó populizmus titka. A baloldal képviselőire ez nem jellemző. Sőt, mivel a nacionalizmusnak Magyarországon nincs alternatívája, az egész baloldal képtelen hathatós ellenzékké szerveződni. Számottevő (erős) ellenzék nélkül pedig nincs parlamentáris demokrácia. Hogy ez így alakult, az az előző “nyolc év” igazi bűne, hiszen az elkeseredett tömegek nemcsak elfordultak az addigi kurzustól, de azt katasztrófálisan le is szavazták.

 

Egy börtönbüntetését töltő személy elengedése, kiváltása, megváltása nem új keletű. Volt már rá példa a magyar történelemben is. Például, amikor az életfogytiglanra ítélt Rákosi Mátyást 1848-as honvédzászlókra cserélték ki Horthy-ék 1941 tavaszán. Igaz, az valójában a nagy szovjet-náci összeborulásnak, az 1939-ben aláírt Molotov-Ribbentrop paktumnak, volt a következménye.

 

Orbánék jogilag valóban nem hibáztak. A történtek megfelelnek a nemzetközi jognak. Azon belül is az Európa Tanács “az elítélt személyek átadásáról, átszállításáról” szóló nemzetközi egyezményének (Convention on the Transfer of Sentenced Persons). A súlyos hibát akkor és azzal követték el, hogy az ET egyezmény szövegét nem tanulmányozták elég alaposan, (vagy szándékosan). Hiszen ebben, a 12. paragrafusban, a következő olvasható:

 

Kegyelem, amnesztia, büntetés megváltoztatás

Mindkét fél alkotmányának vagy más törvényének megfelelően adhat kegyelmet, amnesztiát vagy a büntetést megváltoztathatja.

 

(Article 12 – Pardon, amnesty, commutation
Each Party may grant pardon, amnesty or commutation of the sentence in accordance with its Constitution or other laws. )

 

Ez pedig egyértelműen a magyar fél felelősségét, ill. nagyfokú felelőtlenségét jelzi és jelenti.

 

A gyilkossági per ideje óta, nemcsak a magyar államvezetés, de az újságolvasó nagyközönség is tisztában volt, hogy a NATO nyelvtanfolyamra Magyarországra érkezett azeri katonát a borzalmas és brutális gyilkosság elkövetése pillanatától szülőföldjén nemzeti hősként kezelik. Sőt, elítélése után, 2006-ban Azerbajdzsánban az “Év embere” lett.

 

Itt lép be a jog mellé az erkölcs. Az a mérlegelés, amit a magát jogállamnak tartó Magyarország, ill. annak igazságszolgáltatása nem szokott figyelembe venni. Például, milyen következményekkel járhat ennek a baltás gyilkosnak az “átszállítása” (transfer) egy azeri büntetővégrehajtási intézetbe? Vajon mit szól hozzá Örményország? Talán az örményekkel is fel kellett volna venni a kapcsolatot. Hiszen ők abban a hiszemben éltek, voltak, hogy a magyar törvények szerint életfogytiglani börtönbüntetésre ítélt személyt NEM LEHET KIADNI !!! Tényleg, van ilyen magyar törvény?

 

Ha Magda Marinkóra gondolunk, akkor van! Hiszen ő is már többször kérte, hogy hazájában (Szerbia) töltse le büntetését, mivel az azerihez hasonlóan (a nagy távolság miatt) a családja nem tudja látogatni és nyelvi nehézségei vannak. Kérését, minden alkalommal elutasították a magyar hatóságok. Vajon ki írta alá Safarov “átszállítási” engedélyét?

 

Továbbmegyek. Charles Zentai ügyét ismerve, az ausztrál kiadatási engedélyt, amit hivatalból a kormány nevében a belügyminiszter ír alá, a Legfelsőbb Bíróság (még) felülbírálhatja (ha ezt a kiadandó személy kéri). Igaz, a baltás gyilkos esetében nem kiadatásról volt szó, hanem “átszállítás”-ról. Ráadásul az erre vonatkozó nemzetközi egyezmény 12. paragrafusa világosan kimondja (lásd fentebb!):

 

Mindkét fél (…) adhat kegyelmet, amnesztiát vagy a büntetést megváltoztathatja.

 

 

Ergo, (akár) a magyar igazságszolgáltatás is (eleve) megváltoztathatta Safarov ítéletét! Az is az egyezmény és a törvényesség jegyében történhetett volna, mégha az erkölcsileg megkérdőjelezhető.





Kapcsolódó anyagok

Fejlemény   
Ki hibázott a Safarov ügyben?     (Thursday, September 06, 2012)

Előzmények, jelentések a Pocakos News-on