1972. március 15.

Olvasva, nézve a mai nap jelentőségét ismertető hazai cikkeket, az emlékezések között egy valamit nagyon hiányolok: 1972. március idusának akárcsak említését is, amikor Budapesten 83 fiatalt állítottak elő - 33 fiatalkorút, 47 fiatal felnőttet, és 3 felnőttet -, közülük 33 középiskolás, 15 egyetemista, 26 szak- és segédmunkás. Ez a negyven évvel ezelőtti nap, - egyesek szerint, így utólag, - a hazai ellenzék megalakulásának pillanata volt. A hivatalos ünnepségek után a helyszínen maradt, és továbbünneplő fiatalok csoportjának erőszakkal történt feloszlatása, szétverése, ébresztette rá az akkori hatalmat, hogy 1848 szellemét képtelen politikai, ideológiai céljainak részévé tenni. A mai hazai állapotok is valami hasonlóságot sejtetnek ezzel a kétféle: „hivatalos” és „spontán” ünnepléssel. Igaz, napjainkra ez a „spontaneitás” igencsak szervezetté vált. Ez lenne a válasz 1848-ra, a demokrácia és a(z egyéni) szabadság (mai) jelképe?

Negyven évvel ezelőtt egyszerűen csak azt éreztük, hogy az a szocializmus, amit a hatalom úgy dicsért, mint a 48-as eszmék megvalósulása, nem az, amiről Petőfiék álmodtak. Sőt, ha Petőfi, vagy a többi, későbbi forradalmi szellemű költő (Ady, József Attila, stb.) élne, biztos ugyanúgy elvitte volna a rendőrség őket, mint azokat a fiatalokat, akik a hivatalos ünneplés után nem mentek haza. Ez a negyven évvel ezelőtti érzés mintha feléledt volna az utóbbi időkben, a hazai történések láttán, hallatán. Fura. Még csak belegondolni is, hogy mai szónokaink egy része 1972-ben még hátulgombolós volt, másik része pedig KISZ vagy párttagként élte át e napot, és ítélte el az „államellenes izgatást”, ami a Himnusz eléneklésében, a Szózat elszavalásában vagy a 12. pont kommentálásában merült ki. Azért is bevittek lányokat, mert nemzetiszínű harisnyakötőt viseltek, és a miniszoknyájuk alól (jól) kilátszott. Különben hihetetlen ötlettárral jelentek meg az „alternatív” ünneplők: földig lógó kokárda, nemzetőr karszalag, fejre kötött, lelógó pántlikában folytatódó nemzetiszínű szalagok. A képzősök mondták is, hogy „Jancsózunk”, utalva ezzel az 1966-ban bemutatott és nagysikerű „Szegénylegények”-re, amely egyszerre volt a totalitarizmus parabolája és a magyarságélmény ötvözete. És ne feledjük, ekkor már négy éve magunk mögött tudhattuk ’68-at, a prágai tavaszt, a Dubcek-érát, az emberarcú szocializmust, és annak leverését, valamint a párizsi és nyugatnémet ifjúsági megmozdulások hozzánk is elért híreit. 1972. március 15. mély nyomokat hagyott bennünk, a háború után született nemzedékben, az akkori tizen-huszonévesekben..

Mindenki érezte, hogy valami nem jó, valami nem stimmel, hogy valamit elhallgatnak és letagadnak, hogy sok az ellentmondás, a hazugság és a hazudozás. Hogyan lehetséges, hogy 1944-45-ben még fasiszták voltunk, a nácik utolsó csatlósa, aztán két-három év múlva már mindenki kommunista lett, és a szocialista tábor kiválóságai közé tartoztunk? 1956 mitől lett ellenforradalom? Ellenforradalom csak akkor lehetséges, ha előtte forradalom volt. Lásd Horthy-féle ellenforradalom, amit egy vörös forradalom előzött meg. Miért nem lehet Nagy Imréről beszélni, aki 1956 nov. 4-ig jó kommunista volt, majd azt követően igen rövid idő alatt áruló lett. Igaz, Rajk is jó kommunista volt, aztán gyorsan rossz lett, olyannyira, hogy ki is végezték, aztán néhány év múlva ismét jó lett. Sőt, ugyanazok mondtak beszédet újratemetésén, akik néhány évvel korábban még „csalódtak benne az elkövetett bűnei miatt”, amiről csak később derült ki, hogy „tévedtek”. No, nem a szónokok, hanem maga a párt, mely egy „súlyos hibákra hivatkozó” mea culpa kíséretében elintézte tévedését. Hogy ebben hány párthű ember és család ment tönkre, vagy fizetett az életével, senkit sem érdekelt. Ez a "bocs, tévedtünk" (a „rehabilitálás”) azonban nem terjedt ki a „személyi kultusz” többi áldozatára, akiket ugyancsak hamis vádak alapján ítéltek el vagy végeztek ki. A múlt, a közelmúlt igazságai és hazugságai, no meg a „hogyan tovább?” nagyon is elkezdte foglalkoztatni a 70-es évek ifjúságát. A negyven évvel ezelőtti, 1972. március 15. valóban mérföldkőnek tekinthető, hiszen ettől kezdve minden év március idusán volt ellenzéki megmozdulás, amiben az volt a legszebb, hogy nem az „értelmiség” szervezte, hanem az ifjúság teljesen spontán megnyilvánulása volt a ’48-as eszmék ápolásáért.

Kár, hogy napjaink fiataljai ezt nem érzik át, sőt talán nem is tudják. Számomra elszomorító, hogy 22 évvel a diktatúra és a szovjetrendszer bukása után még mindig képtelen az ország egyetlenegy napra félretenni a politikai és ideológiai ellentéteket és 1848 ifjúsága szelleméhez méltóan emlékezni.

A zsák megtalálta a foltját

Magát nagymagyar hazafinak tartó ismerősöm küldött egy cikket (címe: Bozótharcos) azzal a szándékkal, hogy lássam milyenek is ezek a tetű nyugat-európaiak.

Idézet a Bozótharcosból:

"..........Prem Shivram Radhakishun azt ordítozta a minap a holland közszolgálati rádió (!) adásában, hogy fasiszták vagyunk. Mármint mi, magyarok. Egészen pontosan így szóltak a mondatok a holland közszolgálati rádióban: „Magyarország úton van afelé, hogy Orbán Viktor kezében fasiszta állammá váljon.” Továbbá: „Amit én igazán szeretek bennetek, magyarokban, az az, hogy nagy a pofátok, fasiszta törvényeket hoztok, de kinyújtjátok a kezeteket a mi adópénzünkért.”

Na, ide figyelj, te Prem Shivram Radhakishun! Elöljáróban annyit, hogy nem fasisztázunk, nácizunk le nemzeteket csak úgy, általánosságban, mert az maga a színtiszta nácizmus meg kommunizmus. És szomorúan kell megállapítanom, hogy te is csak egy műveletlen, ostoba, saját frusztrációit másokon megbosszuló bunkó vagy. Fogalmad sincs erről az országról, erről a népről, fogalmad sincs neked semmiről, viszont remekül fel tudod mondani a kötelező „tananyagot”, amit a szádba rágott a többi megélhetési médiahazug. ....."(Bozótharcos - MH 2012-03-08)

Hála az internetnek, utánanéztem. Mármint ennek a förtelmes műsornak, ami a holland közszolgálati (nem biztos, hogy állami! – lásd BBC) rádióban hangzott el. Meg is találtam az inkriminált adást, a Premtime internetes oldalán. A Premtime egy félórás rádióműsor, ami hétköznaponként 10:30 és 11:00 között hallható. A közszolgálatiság jegyében sugárzott sokszínű (réteg)műsorok egyike.

Ez az adás nemhogy élőadás, de még helyszíni adás is volt Brüsszelből, két EP képviselővel: a konzervatív, protestáns, és „euroszkeptikus” holland Peter van Dalen, és a katolikus, szociáldemokrata, belga Kathleen van Brempt. Érdekes módon egyik sem vette védelmébe Orbán Viktort, ill. kérte ki magának a műsorvezető kijelentéseit. Sőt, Peter van Dalen EU-képviselő pártja a ChristenUnie (CU = Keresztény Unió) az Európai Parlamentben az Európai Keresztény Politikai Mozgalom (ECPM) tagja. Azé a mozgalomé, mely keletkezésének dátumát és színhelyét egy 2002. szeptemberében Lakitelken rendezett konferenciától számítja, melynek témája „Egy keresztény Európáért” volt. Ugyancsak érdekes, hogy ennek az európai parlamenti csoportnak nincs magyar tagja!

Mindezek ismeretében érdemes felidézni a Magyar Nemzet március 07-i számában megjelent beszámolót erről a két héttel korábban elhangzott holland műsorról.

".......A szurinami származású Prem Radhakishun már-már kertészákosi „magasságokban” szidta a magyarokat február 23-ai, PremTime című műsorában. Olyan kijelentéseket tett, mint „Magyarország úton van afelé, hogy Orbán Viktor kezében fasiszta állammá váljon”, majd beszélgetőpartnereivel a magyarokat többször „magyar fasisztákként” emlegették, az országot pedig „szaúdi-keresztény Magyarországnak”...." (MN - Élő adásban nevezte alja népségnek a magyarokat 2012-03-07)

Ezekre a sorokra azonnal (tehát, nem két hét múlva, mint a magyar fél tette!) reagált a holland műsor szerkesztősége. Pontosabban, nem reagált, csak honlapján beszámolt a magyarországi reakcióról, a magyarok véleményéről (értsd alatta a MN cikkét).

Ehhez a holland beszámolóhoz, a műsor internetes oldalán a Magyar Nemzet szerkesztősége helyett, az 5. számú Fidesz párttagkönyv tulajdonosa, valamint a Magyar Hírlap főszerkesztő-helyettese is hozzászólt!

Részlet a MH főszerkesztő-helyettesének (angol nyelvű) hozzászólásából:

"....You are not a liberal Dutch journalist, but a stupid guy. You don’t know anything about our country.Poor Dutch people…. I mean real Dutch people...."
"Te nem egy liberális holland újságíró vagy, hanem egy hülye alak. Te semmit sem tudsz a hazánkról. Szegény hollandok. ....... Értem alatta az igazi (valódi) hollandokat..."

Részlet a MH főmunkatársa (angol nyelvű) hozzászólásából:

".........When you are talking about the “fascist” Hungarian people, then you are talking about your dark, stupid and racist spirit. What do you think, motherfucker ass-hole, is it the freedom? ......."
"Amikor te a "fasiszta" magyarokról beszélsz, akkor te a sötét, hülye és rasszista gondolataidat mondod. Mit gondolsz, te anyabaszó seggfej, ez a szabadság?....."

Érdemes elolvasni az ehhez hasonló többi kulturált, európai, hazáját, a Kárpát-medencét és népét, nemzetét szerető és féltő "honfitárs"(?) angol (és magyar) nyelvű bejegyzését. Ilyenek a toleráns és befogadó mélymagyarok........

Komolyan, nagyon sajnálom Orbán Viktort, hogy ilyen országimázs-építőkkel van körbevéve.

Elpusztítás, öngyilkosság, kés nélkül

Még vasárnap olvastam Orbán Viktor interjúját (eredetiben) a Frankfurter Allgemeine Zeitung online kiadásában. Az egyik kijelentése mellbevágott. Első reakcióként hangosan felkiáltottam:
Ilyet egy demokrata NEM mondhat!
Majd a második reakcióm és gondolatom:
Ez freudi !!!

Vártam a számomra oly megdöbbentő kijelentés hazai visszhangját. (Annak reményében, hogy nem kell róla blogbejegyzést írnom). De semmi. Nem hittem a szememnek: senki sem vette észre azt, amit én? Senki sem érezte át Orbán szavainak súlyát, annyira mint én? Tán túl érzékeny vagyok. Lehet. Vagy tán a két nyelv közti különbség miatt “félreértettem” a miniszterelnök mondandóját? Amikor elpusztításról, öngyilkosságról meg késről beszél? A fene tudja. Az olvasóra bízom, hogy maga döntse el.

Tehát, a következőket olvasom Orbán Viktor magyar miniszterelnöktől (németül):

“.......Ich würde die Zerstörung der Linken gerne als eigenen Erfolg verbuchen. Aber das ist nur zum Teil mein Verdienst. Die derzeitige ungarische Opposition, die in den acht Jahren vor mir die Regierung bildete, hat Selbstmord begangen. Sie ist nicht ermordet worden, das Messer war nicht in meiner Hand. ….” (FAZ 04.03.12.)

Magyarul:

“.......A baloldal elpusztítását szeretném a saját sikeremnek elkönyvelni. De ez csak részben az én érdemem. A jelenlegi magyar ellenzék, akik előttem nyolc évig kormányoztak, öngyilkosságot követtek el. Nem ölték meg őket, a kés nem az én kezemben volt......”

Ezek iszonyatos szavak és gondolatok! A “baloldal elpusztítása”! Tehát nem az előző kormány(koalíció) hatalmas, mindent elsöprő legyőzésére büszke Orbán Viktor, hanem a “baloldal elpusztításá”-ra. Ez viszont azt jelenti, főleg azok számára, akik ismerik azt a kitartó (akna)munkát, amit személyes bosszútól vezérelt hatalomvágyból folytatott nagy riválisa ellen, hogy itt nem a politikai és parlamentáris ellenfél legyőzése, hanem annak megsemmisítése volt a főcél. Az meg már Agatha Christie krimibe illik, ahogy az elpusztítást, azaz a gyilkosságot öngyilkosságnak próbálja beállítani, mondván a “kés nem az én kezemben volt”. Aki egy picit is ismeri az öngyilkossághoz vezető okokat, az tudja, hogy abba bele is lehet kergetni az áldozatot. Főleg, ha az áldozat maga is labilis. Jót akar, de egyre több hibát követ el. Sikerélménye egyre kevesebb, mert azokban ellenfele sikeresen megakadályozza. Bukása előrelátható és elkerülhetetlen. Az előidéző meg most azzal henceg, hogy ő ebben nem játszott semmilyen szerepet, pedig mily örömmel könyvelné el saját dicsőségének. Borzasztó gondolatok! Főleg egy demokratikus úton megválasztott, hivatalban lévő kormányfőtől. Valósággal megborzadtam a fenti sorok olvasásakor a német lapban.

Majd azzal vigasztaltam magam, hogy ez az önvallomás végülis remekül tükrözi azt a futballista mentalitást és szellemet, ami oly jellemző Orbán Viktorra. Arra a csapatkapitányra, aki a győztes meccs után így nyilatkozik: “Jók voltunk, de az igazság az, hogy a győzelemhez az ellenfél oltári hülyeségei is hozzájárultak. Sajnos, nem vertük eléggé meg őket, (legszívesebben mind lerúgtam volna) ezért aztán elképzelhető, hogy még visszavágó is lesz. Ez pedig csak úgy lehet, ha külföldről segítséget kapnak........

Talán így már elfogadható ez az önvallomással és beismeréssel felérő nyilatkozatrészlet, amire eddig a hazai közvélemény részéről még senki sem reagált. Pedig a FAZ-ban megjelent cikk teljes terjedelmében megtalálható a net-en magyarul. (kattints rá!)


A FAZ-ban megjelent döbbenetes kijelentés magyarul

FAZ – Az Ön országa erősen polarizálódott. Ön miért törekszik erre a polarizálásra, miért akarja megsemmisíteni a baloldalt?
OV – Szívesen könyvelném el a baloldal megsemmisítését saját sikeremként. De ez csak részben az én érdemem. A jelenlegi magyar ellenzék, amely előttem nyolc évig a kormányt adta, öngyilkos lett. Nem gyilkolták meg, a kés nem az én kezemben volt. A választópolgárok dobták be szavazataikat az urnákba. De a politika olyan, mint a főnixmadár: fel tud támadni hamvaiból.

Merre tart Magyarország? .....

A Bajor Újságíró Szövetség (BJV) előadássorozatban foglalkozik Magyarországgal, a tavaly január elseje óta érvényben lévő – és azóta is belföldön és külföldön egyaránt sokat vitatott - (új) médiatörvénnyel. Az elsődleges cél e törvény hatásainak megismerése. Ez persze meglehetősen nehéz, pláne elfogulatlanul és politikamentesen, különösen a hazai és az európai demokratikus értékrendek és gondolkodásbeli különbségek miatt. Kezdjük ott, hogy a BJV (mint afféle szakszervezet) egy szakmát, egy hivatást és annak művelőit fogja össze és képviseli. A Bajor Újságíró Szövetség valamennyi bajor, ill. Bajoroszágban élő és dolgozó újságíró érdekvédelmi és érdekképviselete. Pártállástól függetlenül! Tagjai között épp úgy megtaláljuk a magát mérsékelt baloldalinak („gemäßigt links“) nevező legnagyobb példányszámú bajor napilap a Süddeutsche Zeitung (SZ), mint a magát konzervatív-nak, és a CSU-hoz közelinek tekintő Münchner Merkur (MM) sajtómunkásait. Ez eleve szokatlan, mitöbb felfoghatatlan lehet magyar szemmel és ésszel, hiszen kishazánkban legalább három, ha nem több újságíró szövetség van politikai, szakági, valamint vallási alapon! A hazai viszonyokra jellemző, hogy a “bulvár” fogalom valami rosszat, valami (lenéző) “cikit” jelent, és ezáltal Magyarországon rendesen keverik a bulvárt a gusztustalan, intim hálószoba titkokkal, pletykákkal, no meg a (kitalált és szándékos) rágalmakkal.

Ezzel szemben a bulvár, mint neve (“utcai”) is mutatja, arra való, hogy mindenről röviden és közérthetően értesítsen, tájékoztasson. Az utcán (bulvár), villamoson, metrón olvasva tudja meg az “utca embere”, hogy mi történt körülötte és a nagyvilágban, amíg ő például dolgozott. Aztán hazaérve vagy a televizióból (hang és kép), vagy a “komoly” napi és hetilapokból ismeri meg a részleteket. Ezért a bulvárlapok általában délután vagy kora este jelennek meg. A Süddeutsche Zeintung bulvár változata az Abendzeitung (AZ), a Münchner Merkur-é pedig a Tageszeitung (tz). Az effajta felosztás sem ismert Magyarországon. Sőt, úgy tűnik a Münchenben hosszú ideje élő magyarok sem gondoltak még ezekbe a dolgokba bele. Ez nekik természetes. Épp úgy, minthogy az sem tűnt fel a pódiumbeszélgetés hallgatóságának, hogy Bajorország szinte 1945 óta “fekete”, azaz a CSU nyeri sorra a választásokat. (Negyven éven át abszolút többséggel!) Ennek ellenére az ország parlamenti demokráciája, azaz a bajor demokrácia példamutató. A Magyarországon (egykor) oly sokat szidott Franz Josef Strauss alatt az ország hatalmasat fejlődött, a háború előtti agrár (Bajor)ország, mára egy környezetbarát, iparilag, technológiailag és gazdaságilag fejlett országgá vált, ahol napjainkban négy mezőgazdasági gazdálkodó lát el 100 városi lakost. Hála Strauss-nak és a CSU-nak. Itt érdemes megjegyezni, hogy Németországon belül nem kedvelik a bajorokat (és az itteni "fekete" vezetést), ez az “ellenszenv” azonban valójában inkább féltékenység, irigység, mert az NSZK leggazdagabb tartománya: Bajorország.

Sajnos, mintha erről az előző (február 24.) beszélgetésről már ismerős arcok megfeledkeztek volna. Egyértelműen Orbánnak és a jelenlegi hazai vezetésnek drukkoltak, figyelmen kivül hagyva nemcsak a két ország közti hasonlóságot: a jobboldali és katolikus többséget, hanem a különbséget is! Például a bajor alkotmányt népszavazással fogadták el (1946-ban), és Strauss miniszterelnöksége alatt (1978-1988) az alkotmány vagy pl. a médiatörvény megváltoztatás nélkül is sikeres fejlesztéseket tudott végrehajtani. A bajor társadalmi és jogi berendezkedés fényévre van a magyarországi (orbáni) “reformoktól”, a “fülkeforradalom” eredményeitől. Mint jeleztem, Bajorországban csak egy újságíró szövetség van, és a sajtószabadságot biztosító (és felügyelő) Médiatanács tagjai a társadalom széles rétegét képviselik, nem pedig egy pártból kerülnek ki, akiknek vezetőjét a miniszterelnök nevezi ki, ráadásul 9 évre, azaz választási ciklusokon átívelő időre.

A pódiumbeszélgetések alapötlete jó (volt). A BJV, mint az újságírók mellett kiálló szervezet, az elsőre (február 24.) olyan vendégeket hívott meg Magyarországról, akiknek sérelmeik vannak, így első kézből tudhattuk meg problémáikat. Az már a szervezők hibája volt, hogy nem a problémák okait próbálták boncolgatni, hanem német (bajor) részről olyan újságírókat hívtak meg, akik az egyéni sérelmeket még inkább felnagyították, sőt általánosították. A hallgatóság többsége félrevezetten, és túlfűtötten érkezett az összejövetelre. Többségük úgy gondolta: “.. ránk, müncheni magyarokra hárul a feladat, hogy a várható hazugság-áradatnak ellentmondjunk....” A budapesti vendégek azonban erre rácáfoltak, hiszen elsősorban egyéni bajaikat panaszolták el, és félelmüknek adtak hangot, a jövőt, különösen a saját jövőjüket illetően. A két német újságíró eddigi munkássága vitt az estbe aktuálpolitikát, (no meg egy adag ideológiát), amire a magyar származású hallgatóság ugrott. Ettől a pillanattól kezdve gyakorlatilag elsősorban Michael Frank a Süddeutsche Zeitung (volt) bécsi tudósítója került a középpontba, és vele együtt a Magyarországról szóló tudósítások. Az alapötlet, a magyar médiatörvény, és annak (káros) hatásának kitárgyalása abszolút háttérbe szorult.

Most, a második pódiumbeszélgetésen (március 01.), is hasonló történt. Az várható volt, hogy a budapesti hivatalos vendéget a szovjet tipusú diktatúra elől 30-40 éve elmenekült müncheni magyarok támogatásukról fogják biztosítani. Az, azonban szokatlan volt, hogy ezen idős emberek közül többen magukról megfeledkezve bekiabálással, felugrálással, fújolással próbálták kifejezni véleményüket a magyar kormányt bíráló európai parlamenti képviselőkkel szemben. A hangulat néha olyan forró volt, hogy az Orbán Viktort képviselő budapesti vendégnek kellett a túlkoros hallgatóságot csitítania. De ne vágjunk a dolgok elibe!

A Bajor Újságíró Szövetség elnöke, Dr. Wolfgang Stöckel, volt a meghívó és egyben a levezető elnök, aki bemutatta a pódiumbeszélgetés résztvevőit:

Dr. Henning Arp, az Európai Bizottság müncheni képviselője
Helga Trüpel (Bündnis90/Die Grünen) a Zöldek EP képviselője
Birgit Sippel, (SPD) a szociáldemokraták EP képviselője
Eberhard Sinner, (CSU) a bajor parlament tagja
és
Prőhle Gergely, a Külügyminisztériumban az EU kétoldalú kapcsolatokért felelős helyettes államtitkár, volt berlini és berni nagykövet

A pódiumbeszélgetés címe: Merre tart Magyarország? (Wohin steuert Ungarn? - “steuert” “kormányozni”-t (is) jelent) – amiről a meghívó szerint a meghívottak fognak beszélgetni.

Nos, valódi beszélgetés, társalgás nem alakult ki. Kissé úgy éreztem magam, mint egy parlamentben, ahol az előírásoknak megfelelően mindenki pártja álláspontjának megfelelően elmondja a mondókáját, de közvetlen beszélgetés, érdemi vita nem alakul ki. Most is így volt, azzal a különbséggel, hogy a hallgatóság egyértelműen és jól láthatóan a magyar félnek “drukkolt”. Ennek többször is jelét adta, amit az összejövetel végén a távozó németek/bajorok az “emocionális” (lobbanékony) szóval jellemeztek.

Először Henning Arp úr ismertette az EU álláspontját Magyarországgal kapcsolatban. Szakszerű és tényszerű beszámolóját mindenki tudomásul vette. Sőt, a hallgatóság soraiból néhány még meg is tapsolták. Majd a zöldek és a szociáldemokraták európa parlamenti képviselője következett, az ő véleményüket már a hallgatóság érezhető nem tetszése kísérte.

A szociáldemokrata Sippel asszony (SPD) az európai értékekről beszélt és arról, hogy a demokrácia alapja az ellenzék és a vélemény-sokféleség. Szerinte a kétharmados többség csak formaság, hiszen az csak a választási rendszer sajátosságából fakad, ezért az ellenzékről nem szabad megfeledkezni, és ugyanúgy kell tekinteni, mint teljes jogú (vita)partnert. Ennek hiánya viszont rossz példa (Modell) lenne a többi, elsősorban volt kelet-európai országok, tagállamok felé.

A zöldpárti Trüpel asszony a nemzeti identitás kérdését feszegette. Emlékeztetett arra, hogy Orbán az EU-t a Szovjetunióhoz hasonlította és többször is tett utalást a Moszkva vs. Brüsszel viszonyra, ill. párhuzamra. Trüpel beszélt a magyar értelmiség jeles képviselői elleni hadjáratról, név szerint említve Heller Ágnest, Dalos Györgyöt és Konrád Györgyöt. Valamint, hogy több vlághírű művész lemondta (vagy megtagadta) magyarországi fellépését. Felrótta az antiszemitizmus terjedését. És, hogy néhány hónap alatt rohammunkában több mint 300 törvényt fogadott el az Orbán-féle parlament.

Még mielőtt a következő hozzászóló, a CSU-s Eberhard Sinne, véleményét kifejtette volna, a jelenlévő müncheni magyarok tapssal köszöntötték. A bajor néppárt (CSU) tartományi parlamenti képviselője a két nép hagyományosan jó és régi kapcsolatát említette, aminek ápolásában ő is kivette és kiveszi részét, mire szavait a hallgatóság nagy tetszéssel megtapsolta. Majd a nemzeti identitás fontosságát hangsúlyozta, ugyanakkor sajnálta, hogy az Európai Parlamentben a brit és a cseh konzervatívok nem követik a Merkel vezette politikai irányt.

Ezután kapott szót Prőhle Gergely, aki megköszönte a meghívást és a lehetőséget, hogy kifejthesse a magyar kormány álláspontját, amit meg is tett. Azaz megismételte a közismert budapesti nézetet, miszerint lehet bírálni a médiatörvényt, de még eddig senkit sem büntettek meg, ergo nincs cenzúra. Szerinte ezt támasztotta alá a múlt héten (február 24.) ugyancsak itt a müncheni Presse Club-ban rendezett pódiumbeszélgetés is, amelyen három magyar (erősen) baloldali, kormánykritikus budapesti vendég vett részt. A bajor kezdeményezést üdvözölte, és nagyon helyeselte az Orbán kormány képviselője, ugyanakkor sajnálattal állapította meg, hogy a Münchenben tartozkodó Dalos Györgyöt a rendezők nem hívták meg. Az EU kapcsolatokért felelős helyettes-államtitkár (érdekes, a német nyelvű meghívón nem szerepel, hogy “helyettes”, ahogy az a Külügyminisztérium honlapján olvasható) ezután tételesen megpróbált válaszolni az elhangzottakra, elsősorban Sippel és Trüpel asszony Európai Parlamenti képviselők vádjaira. Itt jegyzem meg, hogy mindkét képviselőasszony “északi”, azaz nem bajorországi! Ez megint a szervezés hibájának tudható be, hogy nem találtak két bajor EP képviselőt.

Prőhle válaszai és érvei teljesen megegyeztek a jól ismert hazai hivatalos magyarázatokkal: mindenki kifejtheti véleményét, Heller, Dalos, Konrád azt ír és mondhat, amit akar. A hazai média rendszeresen és rendesen bírálja a kormányt, és a a külföldi sajtó valóságos össztűzet zúdított az utóbbi időben Magyarországra. Az előző baloldali kormányok hibáit és megörökölt adósságait nehéz ledolgozni. Majd kijelentette, hogy nincs antiszemitizmus, csak néhány idióta. Meghogy máshol is vannak hasonló problémák és bajok, mint Magyarországon, de azokat a nemzetközi média nem bírálja olyan vehemensen, mint a magyart. “Hol voltak a nyugati újságírók 2006-ban, amikor a rendőrség verte az ártatlan tüntetőket?”- kérdezte a képviselők felé fordulva a külügyi államtitkár. Ekkor a levezető elnök, Dr. Stöckel, közbeszólt, hogy Prőhle kicsit elkalandozik, és jobb lenne, ha a jelenlegi helyzetről, pontosabban a pódiumbeszélgetés témájáról, a médiatörvényről beszélne. Erre a közönség nagy részét kitevő müncheni magyarok igencsak felmordultak. Mire a budapesti vendégnek kellett őket lecsítítania.

Dr. Stöckel ekkor Prőhléhez fordulva elmondta, hogy Bajorországban is van Médiatanács, méghozzá 47 tagú, akik közül csak 12 pártpolitikus a parlamenti mandátumi arányok elosztásának megfelelően, és közülük csak egyetlenegy a mindenkori bajor kormány tagja, a többi tag a társadalom különféle rétegeit képviselik, egyházi személyek, színészek, újságírók, gazdálkodó parasztok, kereskedők stb. A magyar (Orbán-féle) Médiahatóság tagjait viszont csak egy párt adja. Hogyan működhet ez (jól)? Prőhle arckifejezéséből látható volt, hogy erre nem tudott mit mondani. Majd azzal vágta ki magát, hogy a magyar megoldás is megfelelő, hiszen a végeredmény ugyanaz, sőt, akit Magyarországon megbüntet(né)nek, annak a (média)törvény szerint joga van bírósághoz fordulnia.

A kormány pedig jól teszi a dolgát, ennek ékes bizonyítéka az idén január 21.-i kormány melletti hatalmas szimpátia tüntetés. Ezt már a két európai parlamenti képviselő asszony felé fordulva mondta, akik tovább feszegették a már megszokott orbáni érveket és válaszokat. A szociáldemokrata Sippel asszony (SPD) ugyanis megjegyezte, hogy Orbán Viktor külföldön mást mond, mint otthon, meghogy állandóan 2006-ra hivatkozik, ez pedig figyelemelterelés a jelenlegi helyzetről. Majd arról is szólt, hogy a magyarokra jellemző a másra mutogatás. Hiszen nincs olyan kérdés vagy vitapont, amire a hazai vezetés ne hivatkozna külföldi példákra. Ezzel különben egyetértek, mert valóban gyerekes az a kormányzati kommunikációs és érvelési taktika, hogy más országok rossz vagy rosszabb eredményeihez hasonlítják a hazai teljesítményt. Ez különben engem a szovjetrendszer idejére emlékeztet, amikor gazdasági eredményeinket sohasem hasonlítottuk, a jobbhoz, az USA-hoz vagy a fejlett Nyugathoz, Csak a szociális statisztikai eredményekkel dicsekedtünk (nálunk nincsenek munkanélküliek, nálunk vannak vállalati üdülők, nálunk sokkal alacsonyabbak a bűnözési és gyilkossági mutatók stb.). Most is ez a tendencia, no meg az akkoriban divatos “párttitkári duma”: “Tudjuk, hogy vannak (még) hibák, de nézzük az eredményeket.” Ezt a szellemiséget éreztem ki Prőhle Gergely magyarázataiból. Igen, a problémákról nem beszélt, csak nagyon diplomatikusan jelezte, hogy természetesen vannak, tudnak róla, viszont, amit a kormány tesz és csinál, az mind jó, helyes és helytálló. Ennek kézzelfogható jelképe a kormány melletti hatalmas tüntetés idén január 21-én, ahol EU-s zászlókat lengettek a magyar és “csikos” zászlók társaságában. No, ez nem igaz.

Ezen a január 21.-i megmozduláson egyetlenegy EU zászlót nem lehetett látni! Ami ugyancsak alátámasztja a hatalmas, impozáns, fáklyás felvonulás nacionalista jellegét, hiszen valójában nem a kormány melletti tüntetésnek indult a megmozdulás, hanem éppen EU elleninek, amit Orbán és csapata rövid idő alatt igen ügyesen a saját javára tudott fordítani. Ezt a maszlagot – sajnos - a megjelent müncheni magyarok is bevették. Pedig tudniuk kellene, hogy a szervezők egyértelműen a nemzeti (nacionalista) érzelmekre igyekeztek hatni és azt meglovagolni (no meg sunyi módon azt kihasználni), amit egész más megfontolásból a kormány melletti politikai erődemonstációnak kívántak beállítani. Eredetileg amolyan visszavágásnak szánták a három héttel korábbi (január 2.) kormány-ellenes tüntetésre, mondván hadd lássa az ország-világ(sajtó), hogy nemcsak szavakban létezik a parlamenti választás eredménye, hanem a kétharmados többség az utcán is képes megjelenni a kormány mellett.

Az EU-s zászlók különben valóban (nagyon) hiányoztak, hiszen egy héttel korábban (január 14.) egy parlamenti párt vezetői égették el nyilvánosan az EU zászlaját (amihez egy 56-os forradalmár adta az öngyűjtót). Ennek a látványos Jobbik-os megmozdulásnak képei, videófelvételei ugyancsak bejárták a világsajtót, de a Presse Club-ban most március elsején megjelent müncheni magyarok ez ellen nem tiltakoztak. Viszont egyikük felmutatott egy német újságcikket, amin a kormány melletti tüntetés egyik jellegzetes képe volt látható. Csak arról feledkezett meg a túlbuzgó magyar (származású), hogy a képen látható hatalmas plakáton a “Nem leszünk gyarmat” felírat olvasható. Ergo, egyértelmű bizonyíték arra, hogy a látványos és impozáns kormány melletti tüntetés, amire az államtitkár is oly büszkén hivatkozott, gyakorlatilag EU ellenes megmozdulás volt. Sőt, nacionalista (és irredenta), hiszen határon túliak is jöttek, valamint a székely himnuszt is elénekelték (1:10-től). Miközben Prőhle Münchenben 93.000 négyzetkilométeren élő magyarságról beszélt. Ez valahogy senkinek sem tűnt fel a Presse Club-ban megjelentek közül. De máshol sem.

A budapesti kormány hivatalos álláspontját, azaz Prőhle államtitkár szavait – a szólásszabadság jegyében - lehet bírálni, de ennek – esetünkben - semmi értelme, hiszen így is eltértünk a rendezvény eredeti szándékától és céljától: a magyarországi sajtó, média helyzetének megvitatásától. Sajnos ez a második pódiumbeszélgetés is egyre jobban ideológia síkra terelte a kiinduló, vitatindító témát. Gyakorlatilag szakmai (újságírói) vita nem alakult ki. Nem sikerült például összehasonlítani a bajor és a magyar média működését, a felettébb sok hasonlóságot mutató két ország közti különbségeket, a bajorok társadalmi, jogi és politikai sikerének titkát. A strauss-i szellem diadalát, amely összehasonlíthatatlan az orbáni államvezetéssel. Sajnos, ez sehogy sem jelentkezett és jelent meg az eddigi előadásokban, és mintha erről megfeledkeztek volna a több évtizede itt élő magyarjaink is. Szívesen hallgatnék meg egy olyan pódiumbeszélgetést, amelynek címe: Hová tart Magyarország, és hol tart Bajorország?



Előzmény
Aki nem lép egyszerre ....... .......Saturday, February 25, 2012
(az első, február 24.-i pódiumbeszélgetés)
Egy "elfogott levél" margójára ........Friday, January 27, 2012
(a kormány melletti január 21.-i látványos tüntetésről)

Kapcsolódó anyagok
Médiatörvény - À la carte (?) .............Wednesday, January 26, 2011
A média a demokrácia lakmusz-papírja .....Tuesday, December 28, 2010