Friday, March 27, 2009

A Thyssen dinasztia, avagy ami az MTI jelentéséből kimaradt

Tegnapelőtt (25.03.09) a Budapest Szalon vendége volt a budapesti Rátkai Klubban David Litchfield, aki nagy visszhangot kiváltó könyvet írt a német iparmágnás és műgyűjtő Thyssen-családról. A család magyar és náci kapcsolatai eddig is ismertek voltak, de nem annyira részletesen, ahogy azt David Litchfieldnek sikerült borozgatás közben a család iparbáró Bornemisza ágának alapítójának (Heinrich Freiherr Thyssen-Bornemisza de Kászon et Impérfalva) fiától, „Heini”-től megtudnia.

Az internetes lexikon, a wikipedia szerint „Heini” egy meglehetősen érdekes figura (volt).

Hans Henrik (Hans Heinrich "Heini") Ágost Gábor Tasso Freiherr Thyssen-Bornemisza de Kászon et Impérfalva néven született Hollandiában 1921. április 2-án. 1950 óta svájci állampolgár, melyért cserében le kellett mondania a „bárói” címről. Adózási szempontból monaco-i állandó lakos, bejelentett angliai lakhellyel, de ideje nagy részét Spanyolországban töltötte. 2002. április 26-án halt meg. Édesapja, Heinrich (1875-1947), alapította a báró Thyssen-Bornemisza (osztrák-)magyar nemesi családnevet miután 1905-ben elhagyta Németországot és megérkezett Budapestre. Itt elvette a királyi kamarás lányát: kászoni Bornemisza Margitot. Mivel Margit apjának nem volt fiúgyermeke, ezért Ferenc József császártól engedélyt kért saját veje “örökbefogadásá”-ra, hogy ezzel a kászoni Bornemisza nemesi név továbbra is fennmaradjon. A kérést 1907-ben a császár jóváhagyta, és ettől kezdve a magyar állampolgársága mellett a máig vitatott bárói címet is használhatta az idősebb Heinrich Thyssen-Bornemissza, aki feleségével együtt a Tanácsköztársaság idejéig Rohoncon élt. Ekkor Hollandiába mentek, ahol 1921-ben megszületett fiúk: „Heini”. Báró Thyssen-Bornemisza 1932-ben – tehát még a náci hatalomátvétel előtt – Svájcban telepedett le, ahol műgyűjtőként szerzett magának nevet. 1947-ben - a svájci Luganoban - bekövetkezett haláláig megtartotta magyar állampolgárságát.

A család történetét elmesélő „Heini” a krónikás Litchfield-nek szinte csak mellékesen említette nővérét, a Rohoncon született Margitot (1911-1989), aki 1933-ban ment férjhez a 2003-ban boldoggá avatott Batthyány-Strattmann László (1870-1931) fiához, gróf Batthyány Ivánhoz (1910-1985). „Heini”, nővérével kapcsolatban megjegyezte, hogy apjuk (Heinrich) a Burgenlandban lévő birtokait lánya (Margit) nevére íratta és tisztességes anyagi támogatást biztosított számára. Amikor Litchfield felajánlotta, hogy elmegy és megnézi ezt a(z egykori) családi birtokot, „Heini” azzal próbálta lebeszélni, hogy ott nem talál semmit, mivel az oroszok (szovjetek) földig rombolták a rohonci kastélyt. Az újságíróból lett krónikás, 16 év kutató- és gyűjtőmunkával a háta mögött, mégis csak úgy döntött, hogy ellátogat a helyszínre, ahol kiderült: a kastély úrnője, Margit, a szovjetek megérkezése előtt két nappal egy amolyan búcsúpartit adott a helyi náci és SS vezetőknek, mely tömeggyilkosságba torkollt. Ugyanis a részeg társaság passzióból halomra lőtte a kastély (boros)pincéjében elszállásolt munkaképtelen, beteg magyar munkaszolgálatosokat.

Erről a szörnyűségről a brit Independent napilapban megjelent könyvismertetés számolt be, ami nem csak a könyvre, de a rohonci mészárlásra is felhívta a világ figyelmét.

A szerdai író-olvasó találkozó résztvevői szemlátomást a könyv ezen részét próbálták a beszélgetés középpontjába helyezni, ahogy ezt az MTI is tette. Pedig elég fonák helyzet alakult ki, hiszen David Litchfield remekműve magyarul még nem jelent meg, így a hallgatóság magához a könyvhöz, a Thyssen család történetéhez sokat nem tudott hozzászólni, rákérdezni. Ezt szóvá is tettem a szerzőnek, megkérdezve, hogy a 16 évig íródott több mint 600 oldalas családtörténetben mekkora részt szentelt a magyar vonatkozású témáknak, különös tekintettel a rohonci mészárlásra? A válasz: összesen négy oldal foglalkozik a rohonci tömeggyilkossággal.

A találkozó végén bemutatkoztam a szerzőnek és feleségének, aki – legnagyobb csodálkozásomra – rákérdezett: Ön írja a „Gondolatok” című blogot? Ettől a pillanattól mindketten, pardon mindhárman, megnyíltunk egymás előtt. Érdeklődéssel vártam véleményét arról a tényről, hogy egy olyan könyvről beszélgettünk, amit hallgatósága nem ismer, hiszen még nincs lefordítva magyarra, és a beszélgetés központjába gyakorlatilag a 600 oldalas családtörténet mindössze négy oldalas epizódja került. David ezt nem találta annyira különlegesnek, mert szerinte az eddigi (angol, német, spanyol stb.) író-olvasó találkozókon sem a könyv olvasói dominálnak a megjelentek között. Ezzel szemben, sehol sem találkozott olyan közönséggel, mint épp a magyarok, akik annyira ismernék a könyv egy bizonyos részének történetét. Ami viszont valóban zavaró volt számára: a jelenlévők mintha valamiféle állásfoglalást szerettek volna tőle kicsikarni a rohonci mészárlással kapcsolatban. David Litchfield nem a magyar munkaszolgálatosok tragikus sorsát kutatta és dolgozta fel, hanem egy híres német iparmágnás és műgyűjtő család történetét írta meg, feldolgozva benne a családtagok egyéni sorsát, pozitív és negatív tetteikkel együtt, valamint azok hatását a társadalomra és az emberiségre.

Részemről, csak elismeréssel tudok szólni a Budapest Szalon kezdeményezéséről, hogy párbeszédre, kötetlen beszélgetésekre próbálja serkenteni a hazai értelmiséget. Külön köszönet illeti Kertész Évát a szervezéséért, mert – talán tudta nélkül – ez a beszélgetés túlmutatott az író-olvasó találkozók megszokott formáján, hiszen a náci múlttal is rendelkező Thyssen dinasztiáról szóló könyv szerzőjének magyarországi látogatását egy Holocaust túlélő fia (Barna Sándor) szponzorálta.

.
Kapcsolódó anyagok, előzmények
Sunday, October 14, 2007
A Thyssen-Bornemisza család hallgatása (Az Independent cikke alapján)
Tuesday, December 16, 2008
Rechnitz - színpadon a rohonci mészárlás (Elfriede Jelinek Nobel-díjas osztrák írónő műve)
.

Labels: ,

Tuesday, March 24, 2009

A magyar médiáról a Zentai-ügy kapcsán

Miközben a magyar média mélyen hallgat, vagy csak felületesen követi a Zentai ügyet, addig a világsajtó rendszeresen beszámol a háborús bűnökkel vádolt, gyanúsított személyek sorsáról. Érdekes, a hazai sajtó egy percig sem feszegette, (és azóta sem feszegeti), hogy vajon mi lett a március 10-i perth-i meghallgatás eredménye? Pedig már aznap megírta az ausztrál sajtó, hogy Zentai (és ügyvédjei) meghallgatása délelőtt volt, délután viszont a magyar államot képviselő ausztrál államügyész ismertette álláspontját, a bírónak pedig jogában áll(t) döntését „visszatartani” (reserve), azaz egy későbbi időpontban nyilvánosságra hoznia. Magyarul a helyi törvények szerint gondolkodási ideje van a hallottak alapos(abb) tanulmányozására.

John Gilmour bíró élt ezzel a jogával és egyúttal meghosszabbította Zentai óvadék fejében szabadlábon maradását addig, amíg nem hozza meg (végleges) döntését.

Ugyancsak nem számolt be a magyar média az USA-ból a napokban kiutasított háborús bűnös további sorsáról, arról, hogy Ausztriába érkezve szabad emberként hagyhatta el a repülőgépet. Részletek ITT (kattints rá!)

Időközben megjelent a Simon Wiesenthal Központ idei „top listája” a még mindig bujkáló, pontosabban még bíróság előtt magát nem tisztázott személyek névsora, akiket náci háborús bűnökkel vádolnak. A listát a BBC is leközölte, amelyen továbbra is két magyar neve szerepel az Ausztráliában élő, ausztrál állampolgár Charles Zentai Károly, és a Budapesten élő magyar állampolgár Képíró Sándor. A top listán annyi változás történt tavaly óta, hogy Képíró harmadikról a negyedik, Zentai pedig a hetedikről a nyolcadik helyre „csúszott vissza”.

Érdekes, a magyar hatóságok, és média egyáltalán nem foglalkozik a magyar háborús bűnösökkel, még a magyarországi Vészkorszak 65. évfordulója sem mozgatta meg az amúgy annyira hangos (nagyszájú) hazai „antifasisztákat”. Ha nincs Wiesenthal Központ, és az ausztráloknak nem lenne annyira „kényelmetlen” egyik állampolgáruk náci háborús bűnökkel való gyanúsítása, akkor Zentai neve, és Balázs Péter tragikus sorsa sohasem került volna a magyar (és nemzetközi) sajtó első oldalára.

Végezetül. Ausztráliában nem csak a „zsidók” követelik a háborús bűnökkel gyanúsítottak, illetve vádoltak bíróság elé állítását abban az országban, ahol tettüket (állítólag) elkövették, hanem minden igazságszerető ember. És ellentétben a magyar(os) gondolkodással nem csak a II. világháború idején a „zsidók” ellen elkövetett bűnökért felelősöket, hanem az azóta eltelt időben bárki(k) ellen elkövetett háborús bűnösök felelősségre vonását. Az ausztrál szövetségi rendőrség most felállított egy nyomozó csoportot, mely a bevándorlási hivatal adatai alapján próbálja felkutatni azokat a háborús bűnökkel gyanúsítható személyeket, akik Ausztráliába érkezésükkor letagadták múltjukat. A feltételezett bűnösök valószínűleg Jugoszláviából, Kambodzsából, Ruandából, Kelet-Timorból, Afganisztánból, Palesztinából, Sri Lankából, Nepálból, Libanonból és Sierra Leone-ból érkeztek az ötödik kontinensre. Hat személy után lakossági bejelentés alapján kezdték el a nyomozást.
.
.
Kapcsolódó anyag
.

Monday, March 23, 2009

Miért hagytuk, hogy így legyen?


Csak, amolyan emlékeztetőként írom le azokat az eseményeket, tényeket, amelyekről a hazai média és az elemzők hada nem igazán szól, miközben az egész történet és történés tálalását abszolút bulvárosra vették. Futótűzként terjedt az országban, hogy „Gyurcsány lemondott”. A jobboldal (elektronikus) sajtója úgy érezte, itt az idő a 2006-os választási vereség, majd pedig az öszödi beszéd óta skandált kívánság felerősítésére: Gyurcsány távozásának, ill. az előrehozott parlamenti választások követelése. A baloldal (elektronikus) sajtójában, pedig pillanatok alatt megszaporodtak a Gyurcsányt támadó, kritizáló írások, elemzések, olyan emberektől is, akik eddig inkább csöndben voltak. Aztán, amikor a párt bizalmat szavazott vezérének, miközben az maga ellen konstruktív bizalmatlansági indítványt készül benyújtani másik funkciója (miniszterelnök) és teljesítménye ellen, a Gyurcsányt bíráló megnyilvánulások hirtelen elvesztették élüket.

Ami a hazai tájékoztatásban háttérbeszorult, az a Reuters tegnapi (március 21.) Budapestről küldött jelentésében már benne volt:

"....If Gyurcsany formally resigns, the government's mandate ends. If a new prime minister nominated by President Laszlo Solyom is not approved by parliament within 40 days, Solyom has the right to call new elections....."
magyarul:
".......HA Gyurcsány (formálisan) lemond(ana), akkor megszűnik a kormány (mandátuma). HA Sólyom ajánl egy új miniszterelnököt, és azt a parlament 40 napon belül nem fogadja el, akkor Sólyomnak joga van új választást kiírni...."

Első olvasásra, első reakcióm: sok a HA ! - és jól mutatja, hogy messze vagyunk még a "kormányválság"-tól. Úgy érzem, itt rengeteg taktikázásra van (és lesz még) lehetőség. Hiszen a kormányfő nem a lemondását jelentette be, hanem a szándékot, amit akkor tesz majd meg, ha már megtalálták utódját. Ravasz! Az persze biztos, hogy új ember kell, aki az országra váró sok sz@rt (szükséges megszorításokat) bevezeti és lenyeleti a néppel - és akit majd lehet szidni, mint a bokro(s)t.

Úgy tűnik továbbra is a fekete-fehér, a jobb és bal, a Gyurcsány vagy Orbán nevével fémjelzett kétpólusú (párt)rendszerben gondolkodnak az emberek, ezt sugallja az utca hangulata, de ezt közvetíti a média is. Ha nem így lenne, akkor most Orbán Viktor újra előjöhetne a 2006-os választás idejei, majd az öszödi beszéd utáni véleményével, miszerint bárki legyen, csak Gyurcsány ne a miniszterelnök.

A miniszterelnök keresés is érdekes módon jelenik meg a magyar gondolkozásban, hiszen az esetleges jelöltek szinte kivétel nélkül pénzügyi múlttal rendelkező szakemberek, „bankárok”. Pedig véleményem szerint a kormányfőnek egy közigazgatásban jártas személynek kellene lennie, hiszen a nyugati világban erre a posztra általában polgármesteri (vagy kormányzói) múlttal rendelkezőket választanak. Elvégre ha szűkebb hazájában már bizonyított, akkor egy ország vezetését is rá lehet bízni. (lásd Adenauer, Brandt, Schröder, Sarkozy, Reagan, Clinton, Bush stb.)
Ezzel szemben az elmúlt 20 év magyar kormányfői valamennyien közigazgatási (vezetési, "menedzseri") tapasztalat nélküliek voltak, akik pártvonalon jutottak erre a felelős posztra. Akár Gyurcsányt, akár Orbánt nézzük, lehet, hogy pártszervezésben kiválóak, közigazgatásban azonban járatlanok. Csakis tanácsadóik megbízható kutatásaira, információra, javaslataira támaszkodhatnak, amik közül a legmegfelelőbbet kell kiválasztaniuk, azaz meghozni a felelős döntést. Ez azonban – sajnos – nem mindig sikerül, amit csak nehezít, hogy a demokratikus államvezetést, és irányítást minden közigazgatási előismeret, gyakorlat és tapasztalat nélkül gyakorolják.

Ebből a megfontolásból kiindulva, olyan embert kell keresni Gyurcsánynak és pártjának a miniszterelnöki posztra, aki nevét adja a baloldali gazdaságpolitikai elképzelésekhez, és mint „szakértő” elviszi a balhét, az elkerülhetetlen gazdasági megszorítások végrehajtását.

Ezekben a napokban kevés szó esik magáról a gazdaságról, az ország valódi állapotáról - pártoktól függetlenül! A bajok nem új keletűek, azok már jóval a nemzetközi (hitel)válság előtt velünk éltek. Gondoljunk csak a körbetartozásokra, vagy egy egyszerű autóvásárlásra, amikor a kereskedő készpénzért nem akart kocsit eladni, csak (deviza)hitelre, törlesztésre, - mert azután százalékot kapott! Majd megjelent a bepalizás következő foka: a hihetetlenül alacsony havi törlesztést kínáló 120 hónapos azaz 10 éves futamidejű gépkocsihitelek, amiket még akkor is fizetni kell, amikor autónk már rég a roncstelepen lesz. Szóval, a pénzügyi válság kiváltó okai, és jelei sokkal előbb már itt voltak kishazánkban, mint az a tengerentúlon kirobbant volna. Körülbelül arra az időre lehet(ne) visszadatálni, amikor a forint alapú hiteleknek nemcsak a kamata volt jelentősen magasabb, de a „hitelkonstrukció” feltételei is sokkal rosszabbak voltak, mint a devizáé! Megjegyzem, megbízható, hivatalos helyen még most sem árulják el, hogy mi az az árfolyamhatár, amikor már nem éri meg devizában felvenni a hitelt?
Érdekes, az ellenzék soha, egyetlenegyszer sem emelte fel a szavát a devizahitelek miatt, ellen........- az elmúlt 5-10 évben! Csak azt hangoztatták, hogy a kormány túlköltekezik, "kiárulja az országot", a hiányok pótlására (állami) hiteleket vesz fel, de arról valamennyi ellenzéki párt hallgat (és hallgatott), hogy mára a lakosság 85 %-ának, a vállalkozások 60 %-ának, az önkormányzatok pedig 30 %-ának van devizahitele. Magyarán, az egész ország külföldi hitelekben van eladósodva. Az elmúlt évek, ha nem évtized során az ellenzék miért nem emelte fel a szavát a választóik, a kisemberek nevében, védelmében, érdekében? - pl. a devizahitelek befagyasztását, vagy korlátozását javasolva. A magyar termékek védelméhez hasonlóan a nemzeti érzelmű jobboldal miért nem indított kampányt a forint alapú hitelek hazafias népszerűsítéséért? A legnagyobb jobboldali párt miért nem javasolta, mi több követelte a bankrendszer reformját, pl. a kezelési költségek és egyéb hitelfelvételi kiadások mértékének szabályozását? Egyetlenegy politikus, parlamenti képviselő sem emelte fel a szavát a bankok és hitelintézetek félrevezető reklámjai ellen. Vannak olyan országok, ahol a betéti és hitel kamatláb közti különbség mértékét is szabályozzák. Valószínűleg ez a titka a devizahitelek népszerűségének is.

A hazai helyzet súlyosságával a nagynyilvánosság akkor szembesült igazán, amikor tavaly ősszel bejelentették: a Nemzetközi Valutaalap (IMF) „megkereste” Magyarországot, hogy „segítséget nyújtson”. Felettébb cinikus megfogalmazás ez a hazai média (és a kormányzati propaganda) részéről. Érdekes módon a hazai közvélemény (az ellenzékkel együtt), abból a megfontolásból, hogy „mégis csak segítenek rajtunk”, pozitívnak ítélte meg ezt a „mentőövet”. Senki sem emlékeztetett vagy figyelmeztetett az IMF nemzetközi megítélésére, hogy ez a pénzintézet a világ mumusa: mindenkin „segít”, de (hogy pénzét biztos vissza tudja szerezni) cserében szigorú feltételeket szab, és ezzel valójában beleavatkozik az ország gazdasági életébe. Igaz, nem közvetlenül, azaz nem diktál, de megkövetel bizonyos „mutatók” elérését, betartását. Ezt már megtapasztalta Magyarország, amikor az IMF diktátumának megfelelően dolgozta ki az ország csődtől való megmenekülését az akkori pénzügyminiszterről elnevezett, vagy inkább elhíresült mentőcsomag.

A tavaly őszre kialakult helyzet annyira hirtelen cselekvésre késztette a kormányzatot, hogy még a Valutaalappal való megállapodásra sem volt felkészülve. Hiszen az 1995-ös segítséghez képest most (már) egy EU-tag Magyarország fordult a gazdasági nehézségekkel küzdő országok utolsó mentsvárához, az IMF-hez. A megállapodás aláírása a bejelentést követő második napon történt. A hivatalos (hazai) magyarázat szerint meg kellett várni az IMF képviselőjének Magyarországra érkezését. A valóságban azonban ez idő alatt a magyar kormány (maga Gyurcsány Ferenc) kereste meg és fel az EU gazdasági nagyjait (Berlin, Párizs, Róma, Madrid), hogy engedélyezzék egy EU-tagállam ilyen formájú megsegítését. Itt jegyzendő meg: Magyarország mellett azóta Lettország is kapott IMF segítséget az EU jóváhagyásával, miközben az euró-zóna országai nyilatkozatban jelentették be, hogy tagjai, nem fordul(hat)nak az IMF-hez!
A Valutaalap képviselőjének legutóbbi (múlt havi) magyarországi látogatása viszont már jelezte, hogy a tavaly október végi mentőöv nem elég, az ország gazdasági helyzete sokkal rosszabb, súlyosabb. Ezt támasztotta alá a miniszterelnök február 16-i megnyilatkozása, amikor kb. nyolc órán belül háromszor megjelent a képernyőn. Először a parlamentben elmondott beszédével (és intézkedési csomag bejelentésével), majd a kora esti órákban közvetlenül a lakossághoz szólt, végül az állami televízió Este című műsorában magyarázta el ismételten a várható megszorító intézkedéseket. Az események ettől kezdtek felgyorsulni, amit a hazai politika és képviselői (a média segítségével) megpróbáltak „elméleti síkra” terelni. A parlamenti ellenzék a február 16-i miniszterelnöki beszéd idején is rutinszerűen kivonult a teremből, majd az MDF a vészharag megkongatásaként bedobta Bokros nevét a köztudatba. Ezzel azonban nem a súlyosbodó gazdasági helyzetre terelődött a figyelem, hanem a kicsinyes pártharcokra.

Bokros Lajos nevének ismételt felbukkanása és „aktivizálása”, a köztudatban komoly figyelmeztetésként kellett volna megjelennie. Hiszen személyéhez fűződik a kapitalista gazdasági rendszerre való áttérés egyik legfájóbb, de szükséges szakasza. Talán ezért is van zavarban az MSZP, és nem tudná elviselni e gazdasági szakember irányítását, mivel félő, hogy ez is további népszerűségvesztéshez vezetne. Kérdés azonban, hogy a népszerűség vagy az ország érdekei a fontosabbak. Ez persze nem jelenti azt, hogy - pártállástól függetlenül - kormányfőnek („állammenedzsernek”) egy gazdasági szaktekintély lenne a legjobb választás.
.
Kapcsoldó anyagok (előzmények időrendi sorrendben)


Wednesday, June 29, 2005
Az IMF is aggódik (?) (a 2005-ös költségvetés kapcsán)

Monday, August 13, 2007
Egy ország megvezetve (elsőként léptünk be az IMF-be)

Wednesday, October 29, 2008
Amit a válságról tudni kell

Monday, February 23, 2009
Baj van, nagy baj van (?)


Labels: ,