Friday, November 24, 2017

Végső búcsú "mindenki Laci bácsijától"


 
Őszintén, Géza halála nem ért váratlanul. Már tavasszal sejteni lehetett, hogy nincs sok hátra a 90. születésnapját március 24-én ünneplő legendás Csekének. Az ünneplés csak a magyar médiában volt követhető.  Géza, 2016 vége felé már nem járt el a szabadeurópás kollegák havi összejövetelére. Érezhetően megromlott az egészségi állapota.  A bajor állam még októberben köszöntötte 60. házassági évfordulója alkalmából. Felejthetetlen dátum, hiszen 1956 októberében volt nászúton Velencében, amikor az egyik reggel látta, hogy az olasz lapok nagybetűvel a címlapon írták: „Forradalom Magyarországon”. Nem hitt a szemének, azonnal telefonált a müncheni szerkesztőségbe, majd az első vonattal visszatért Münchenbe és felvette a munkát. Furcsa volt mindezt 60 év távlatából újból átélni: Magyarországon a forradalmat, Münchenben pedig Géza házassági évfordulóját.  A 90. születésnapjára (1927. március 24) életműve bemutatásával készültem. Szülinapja előtt felhívtam lányát, Zsuzsát azzal, hogy írásomat e-mail-ben átküldöm neki, nyomtassa ki, és vigye el a papának. Zsuzsa közölte, hogy természetesen megteszi, de nem biztos, hogy édesapja el tudja olvasni. No, ezen igencsak meglepődtem. Aztán elmondta, hogy a mama (Géza felesége, Sisi) januárban meghalt, a papa pedig egy München elővárosi (Gröbenzell) idősek otthonába van, és felesége elvesztése óta állapota rohamosan romlik. Nem szereti ha zavarják, a külvilágtól szinte teljesen elzártan él. Géza egyik jó barátja és egyben kollegája (Kund János, 85) megszervezte, hogy ha Zsuzsa meglátogatja, adja már oda Gézának a mobilját, hadd beszélgessenek. Ez meg is történt. Viszont Géza nem akart beszélgetni. Azt hajtogatta, hogy örül a hívásnak, de nem tud beszélni. Ez újabb jel volt, hogy a „Cseke” feladta az életet. Ebben a tudatban vártuk a szomorú hírt, ami most november 13-án következett be. Zsuzsa másnap (nov. 14.) felhívta Kund Jánost, hogy a papa meghalt. A szomorú hírt János továbbította Budapestre, a Széchenyi Könyvtárhoz, ahol a Rádió (SZER) hanganyagát őrzik. Lukács Bea, az osztály vezetője azonnal engem hívott, hogy a márciusi szülinapi megemlékezéssel emlékezzenek meg Gézáról. Természetesen beleegyeztem, és elsőként közöltük Magyarország felé a szomorú hírt, amit aztán az internetes hírportálok azonnal át is vettek. Másnap (november 16.) dél körül csörgött a mobilom, és egy hang azt mondta, hogy az MTI-től keres, mondjam meg neki, hol, ill. hogyan érheti el Cseke családját, hogy a hírt meg tudják erősíteni. Mondtam, én Zsuzsa telefonját nem adhatom ki, ugyanakkor furcsállottam, hogy ennyire bizalmatlanok egy halálhírrel kapcsolatban. Délután aztán megjelent az MTI („hivatalos”) jelentése, miszerint „az MTI-nek megerősítette a müncheni magyar főkonzulátus az Országos Széchényi Könyvtár (OSZK) hírét.
Hogy a müncheni főkonzulátus mit tett, nem tudom, viszont Kund Jánostól tudom, hogy Zsuzsa elárulta a további teendőket. A temetés időpontja attól függ, hogy Géza Amerikában élő két fia mikor tud hazajönni (Münchenbe). A temetés különben a Waldfriedhof-ban lesz, ahol a mama (Géza felesége) is nyugszik. Géza feleségével közösen úgy döntöttek, hogy hamvasztás legyen, és egy fa alá helyezzék hamvaikat öröknyugalomra. Egy kis malőr jött közbe. A temetőnek külön része van, ahol ezt a „fa alá temetést"  ("Baumbeerdigung") végzik.  Sisit januárban temették az egyik ilyen fa alá, ahol maximum nyolc urna helyezhető el. Közben „betelt” a fa körüli hely, így Géza egy másik fa alá fog kerülni. Egyházi szertartás nem lesz, viszont fia (Gábor) búcsúztatja majd a papát, „mindenki Laci bácsiját”.

 

 

 

Labels: , , , ,

Friday, October 13, 2017

Szabad-e szóba állni a Jobbikkal?


A Független Hírügynökség nevű internetes hírportál felhívással fordult olvasóihoz: „ Szabad-e szóba állni a Jobbikkal? ” címmel, melynek apropója, hogy beszélgetésre hívták az egykori (1944) gettó területén lévő kávézóba (Spinoza) Vona Gábort, a Jobbik elnökét. Az alkalmat, ill. az aktualitást a közelgő (jövő – 2018 – tavaszi) parlamenti választás adja, adta.
A „szabad-e szóba állni” kérdésre válaszom egyértelmű: igen. Elvégre demokráciában élünk, ezért mindenkinek a véleményét meg kell hallgatni. Sőt, ha a vitavezető felkészült, akkor még talán az is kiderül, mi Vona, ill. pártja (valódi!) álláspontja a jövőt illetően.  Erről különben egyetlen magyar (parlamenti) párt, ill. vezetője sem nyilatkozott eddig. Csak annyit tudunk, hogy demokráciában élünk. Arra azonban már nem térnek ki a demokratikus pártok és vezetői, szószólói, hogy mit értenek demokrácia alatt?
A (magyar) demokrácia hívei sokszor mutogatnak Hitlerre, ill. a náci párt hatalomra jutására. Csak arról feledkeznek meg, hogy mindaz demokratikus úton következett be.  Tengerentúli szellemi vetélkedőkben gyakori beugrató kérdés: ki volt a weimari köztársaság utolsó kancellárja? A helyes válasz: Adolf Hitler. Valóban, a náci vezér 1933. január 30-án kapott felhatalmazását (megbízást) kormányalakításra, melyben csak 3, azaz három náci párttag volt. Aztán (két nap múlva) 1933. február elsején Hitler bejelentette, hogy nem sikerült a Centrumpárttal (Zentrumpartei) kötött koalíció, és ezért új parlamenti választásokat kell kiírni. Az 1933.március 5.-i parlamenti választást már fölényesen megnyerték a nácik, miután a baloldal (szociáldemokraták, kommunisták) vezetőit bebörtönözték, ill. egy február 4.-i államelnöki rendelet értelmében, a német nép védelmében a gyülekezéseket és publikációkat be lehetett tiltani.
A „nincs új a Nap alatt” szólás talán néhányakban némi párhuzamot ébreszt a jelenlegi hazai politikával. Mely egyúttal magyarázatot is ad a hatalmon lévők népszerűségére. Elvégre a nacionalizmus örök. Az egyetlen „elv” („izmus”), amire a nép, népek ugranak, és kapva kapnak, és amit nagyon könnyen gyűlöletkeltésre lehet fel-, ill. kihasználni.
Viszont napjainkban, a kommunikáció, a tájékoztatás iszonyatos felgyorsulásával ezek az információk hamar eljutnak az emberekhez, az átlagemberhez, attól függetlenül, hogy reá hatással van-e, vagy sem. Ha bármilyen ideológiát, véleményt tiltunk, azzal csak felkeltjük irányába az érdeklődést. Ez vonatkozik Vona Gáborra és formációjára is.
Ez persze nem jelenti azt, hogy koalícióra kell vele lépni.  Lásd Németország.  2015. augusztusában várható volt, hogy egy migrációellenes (szélsőjobbos) mozgalom életre fog kelni. Arra azonban senki sem számított, hogy pillanatok alatt párttá szerveződik, és a parlamenti választásokon (2017) a szavazatok 13 százalékát szerzi meg. Németországban tömegpártnak (Volkspartei) számít minden olyan formáció, mely a parlamenti választásokon a szavazatoknak legalább(!) a 30 %-át megszerzi. Ez eddig két pártnak sikerült (CDU/CSU, SPD), általában 40 % körüli eredménnyel, amihez egy kisebb párt (8-10 %) adta koalíció kellett a kormányzáshoz. A legutóbbi választáson a CDU/CSU (továbbra is!) megtartotta a 30 % feletti küszöbszintet. A baloldal (SPD) leszerepelt (21 %), amire az volt az „elegáns” magyarázat, hogy felmondta a Merkel vezette jobboldallal a koalíciót. Merkel asszonynak most politikai „szövetségeseket” kell találnia a jövőbeli kormányzáshoz. Persze, új választásokat is ki lehetne írni, de ezt a német gondolkodás ("spórolás") nem enged(het)i meg. Ott, ugyanis olyan drágának tartják egy újbóli választás kiírását, amit a német gazdaság nem tud elviselni, hiszen az hetekre "megbénítaná" a gazdasági életet. Különben is ennek elkerülésére van a „koalíció” kitalálva.  A szélsőjobbos AfD-vel való kormányzási „összefogás” (koalíció) elképzelhetetlen a Merkel vezetette Németországban. Különben is ott van néhány 10 % körüli, kormányzásra alkalmas parlamenti párt, pl. a Zöldek és a Szabaddemokraták (FDP). A szabaddemokraták amolyan „jolly joker”-ek, hiszen már kormányoztak a baloldallal (SPD) éppúgy, mint a jobboldallal (CDU/CSU).  Merkel és hívei két formációval nem hajlandók koalícióra lépni: az NDK utódpártjának tartott Baloldal (Linke) és az migránsellenes AfD-vel.
Ennek ellenére, a német tv-ben, vitaműsorokban rendszeresen szerepel(t) az AfD, melynek nyilatkozói jól mutatják és képviselik azt a réteget, akik a múltban sohasem jutottak szóhoz, mert nem érdekelte őket a (napi) politika, a választásokon sem szoktak részt venni. Most azonban "migráns" kérdésben hallatják szavukat.
Ergo, ezeknek az embereknek a véleményét, elképzeléseit meg kell hallgatni! Mihez tartás végett. Merkel is belátta, hogy a testvérpárttal (CSU) meg kell egyeznie.  A bajor miniszterelnök (Seehofer) maximum évi 200.000 főben kívánta meghatározni a bevándorlók létszámát. Tehát, nem a menekültek, ill. a menekült státusz kérők számát! Mintha erről a "nüánsznyi" különbségről a magyar média nem akarna tudomást venni.
Ezzel szemben Magyarországon más a helyzet. Az 1989 utáni egész hazai politika másként alakult, mint az (újra)egyesült Németországban. A pártállam megszűnése után nagy reményekkel indultak a demokratikus alakulatok: a baloldalon a piacgazdaságot hirdető (szovjetrendszer ellenes) SZDSZ, a jobboldalon pedig a nép-nemzeti (Horthy-időkre emlékeztető Antall József vezette) MDF.  A kormányalakító első párt (MDF) soraiban még a ciklus vége előtt (1993) a bomlás jelei mutatkoztak. Kilépett a „radikális”-nak titulált Csurka István, akire jobban illett az antiszemita jelző, mint a „radikális”. Pártja, a MIÉP, lassan Mórickára emlékeztetett, hiszen a pártnak szinte mindenről a „zsidó” jutott az eszébe. Először 1998-ban kerültek be a parlamentbe. Tehát, az antiszemiták nyolc évvel a rendszerváltás után már a demokratikus magyar politikai rendszer elfogadott részesei lettek. Németországban 1945 óta egyetlenegyszer sem került a parlamentbe sem (neo)náci, sem antiszemita párt. A mostani választáson bekerült AfD-t a német média „migránsellenes” (anti-migráns) jelzővel illeti, nem pedig (neo)nácinak.
A magyar politikai életben nincs ilyen „finom” megkülönböztetés, mint a németben. Sőt, napjainkra már hasonló (migránsellenes) elveket vall az ország vezető pártja, a Fidesz, is. Egyes (külföldi) vélemények szerint mintha a Fidesz jobbról előzné a Jobbikot. Ezért is érdemes meghívni Vonát ilyen beszélgetésekre: hadd tudjuk meg, hogyan képzeli el a „radikális jobboldal” a demokratikus magyar jövőt? Milyen államformát képzel el Vona? Ha választást nyernének, mi lenne az első (és legfontosabb) intézkedésük? Hogyan képzelik az ország berendezkedését? Hadsereg, rendőrség, igazságszolgáltatás (ügyészség, bíróság) működését, irányítását? Hogyan képzelik el a korrupció elleni küzdelmet?  (Zárójelben: hatalomra jutásuk előtt a Fidesz is nyilatkozott már olyat, hogy „levágják” az elkövetők kezét. Aztán…….)
Szerintem, sok mindent megtudhatnánk erről a formációról, ha felkészült kérdezőink lennének. Ne feledjük! A választok kb. 20 százaléka szimpatizál ezzel a párttal. Nem lehet lebecsülni létezését. A merkeli Németország is tudomásul vette, hogy vannak „elégedetlenkedők”, akiknek táborát nem szabad lebecsülni, ill. figyelmen kívül hagyni. Persze, ez nem jelenti azt, hogy valaha is koalíciós partnernek fogják tekinteni. Ellenkezőleg, az a cél, hogy az AfD szavazóit átcsábítsák a CDU/CSU táborába.
 
 
 

Monday, August 21, 2017

Finkelstein

 
 
Ez a szó (név) napjaink mumusa a hazai „baloldalon”. Már-már a mindennapi antiszemitizmus és homo fóbia kulcsszava. A magyar („baloldali”) nekrológokban nem a választási tanácsadó érdemei, történelmi jelentőségű újításai és annak értékelése áll, hanem a gyűlölet, hogy Orbánt szolgálta, a Fidesz sikereit segítette. Kiváltképp azt kifogásolják, hogy „zsidó” létére antiszemita elemeket vitt választási kampányába, valamint nyíltan vállalt homoszexualitása ellenére homofób elemek is helyet kaptak sikeres kampányai érdekében. Ez a két (állandóan visszatérő) megbélyegzés egy demokratikus társadalomban nem lehetne érv, hiszen senkinek sem lehet (illik) felróni származást, szexuális irányultságát. Magyarországon ez nem számít, a „baloldal” másról sem szól, mint Orbán és a Fidesz szapulásáról. Alternatívát, kiutat, valós változást eddig képtelen volt felmutatni a sok apró pártra szakadt „baloldal”-nak nevezett formáció, kiknek szavazati támogatottsága (2010 óta!) vetekszik a Jobbikkal.
Olvasom a „baloldali” megmondó emberek nyilatkozatait a halálhírrel kapcsolatban. Gonosz, a legenyhébb kifejezés. Van, aki a pokolba kívánja. Úgy képzelik, hogy a gyűlöletbeszéd dominánssá válása, a menekültek elleni, vagy a Soros György elleni kampány egyaránt Arthur Finkelstein lelkén szárad. Vannak, akik továbblépve megideologizálják:  „Nem a tanácsadó a hibás (a főmumus), hanem az, aki tanácsait megfogadja” (ergo Orbán Viktor).   Ezzel kapcsolatban két dolog jut eszembe:
1. a szavazókra, választókra senki sem gondol? Hiszen a (csalásmentes) választási kampány lényege: meggyőzni a választókat, hogy a számomra kedves pártra szavazzanak.
2. vajon ugyanilyen hevesen támadnák Finkelsteint (vagy bárki mást), ha (sajátos) módszerével egy „baloldali” pártot segítene győzelemre?
Finkelstein módszere különben igen egyszerű. Felismerte, hogy a hagyományos választási kampány, - a saját tábor, párt „fényezése” -  elavult. Ehelyett Finkelstein azt állítja, hogy a negatív kampány, az ellenfél lejáratása eredményesebb út. Nem az a meggyőző, hogy én milyen szép, okos, vagy jó vagyok, hanem annak bizonyítása, hogy az ellenfél sem szebb, okosabb vagy jobb. Sőt ellenkezőleg, sokkal csúnyább, butább és rosszabb. Ennek a stratégiának az alapja az ellenfél (no meg a szavazók) alapos megismerése. A rendelkezésre álló közvélemény-kutatásokból kiszedni, kiszűrni és kikövetkeztetni a szavazók társadalmi, pénzügyi és érzelmi szükségletét. Mik azok a dolgok, amik hiányoznak a célcsoport életéből? Vagyis ismerni azt, amit a hagyományos kampányokban a képviselőjelöltek ígérnek, - de a lakosság is tudja, hogy a „politikusok hazudnak, úgy sem tartják be szavukat”.  Ezen alapul Finkelstein stratégiája. Az ellenfél gyenge pontjainak kifürkészése, és azt úgy beállítani, (sokszor elismételni), hogy azt bizony az ígérgető jelölt úgysem tudja betartani.
Ezen alapult Netanyahu győzelme is. Ráadásul izraeli tanácsadása volt az első Amerikán kívül. Héberül nem tud(ott), helyismerete is minimális volt, mégis felépített egy stratégiát, ami győzelemre vitte a Likud-párt vezetőjét. Netanyahu egymás után háromszor nyert az izraeli választáson, most tölti hivatali idejének negyedik időszakát.
Egy dologról mélyen hallgatnak Finkelstein magyar bírálói, szakértőkként tetszelgő magyarázói: tanácsaival Amerikában csakis, kizárólag a Republikánus pártot támogatta, viszont sohasem vett részt elnökválasztáson! Mindig csak egy-egy helyi, a demokratákkal szemben hátrányban lévő szenátort, szövetségi állami helyi politikust segített (sokszor lehetetlen helyzetből) a választások megnyeréséhez.
Mindig háttérben maradt, ezért sokan „titkos” tanácsadónak tartják. Saját bevallása szerint ő úgy működik, dolgozik, mint egy színműíró vagy egy rendező, a siker, a „rivaldafény”, a főszereplőé, azaz a politikusé. Elvégre ezért fizetik.  (a rossz nyelvek szerint 1.000.- dolláros órabére volt).
Csak zárójelben, szombaton, azaz „sábesz”-kor (sabbat) halt meg. Erre sem tértek ki magyar méltatói. Ha egyáltalán voltak ilyenek.
 
Nyugodjék békében.
 
 

 

 

 

 

Tuesday, August 15, 2017

Identitászavar



Ezt olvasom a MAZSIHISZ  honlapján:

Mai születésnapos: Mark Knopfler, a rock and roll magyar-zsidó óriása

2017-08-13 21:07:45
Azt már megszoktam, hogy „mindenki magyar”. Elég, ha csak a neve hangzik „úgy”, vagy születési helye valahol a Kárpát-medencében volt. Egyeseket nevük magyar(os) hangzása miatt tartanak magyarnak pl. George Cukor, George Pataki, vagy Nicolas Sarkozi, akik egy szót sem tudnak magyarul.  Aztán ott van Bernard Schwartz Bernát (Tony Curtis), aki viszont new yorki születése ellenére, családi környezete révén egész jól értette a magyar nyelvet. Sőt, filmjeiben (pl. „A minden lében két kanál” tv-sorozat) rendszeresen volt valami magyar utalás, főleg a kajákra. Tony Curtis-t világszerte általában „magyar”-ként ismerik, és nem „zsidó”-ként.
Meglepő, épp most, amikor idén emlékezünk a Kiegyezés egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb eredményére, az emancipáció 150. évfordulójára, vajon miért kell „zsidózni”? Miért próbálják épp a MAZSIHISZ-en belül és keresztül a 150 évvel ezelőtt törvénybe iktatott „izr. (izraelita) felekezeti” megnevezést tudatosan kiirtani? Az emancipáció, a felekezeti egyenlőség indította el az Aranykornak nevezett 50 évet (1867-1918), mely felvirágoztatta Magyarországot és benne az izraelitákat. A Kiegyezés legnagyobb vívmány az izraelita vallás teljes jogú elismerése, és ezzel tagjainak a magyar nemzet részévé tétele.  A Ferenc József császár és király által szentesített törvénytől számítva az „izraelita vallású magyar állampolgárok” volt a hivatalos megnevezés. Ezt rúgta fel 1919-20-ban a király nélküli királyság, amikor izraelita vallású tagjait a pejoratív „zsidó” jelzővel kezdték illetni, és „faj”-nak tekinteni. Ez volt az igazi fordulópont a kiközösítés felé, nem pedig a numerus clausus. A „zsidótörvény” kifejezés is eleinte csak a közbeszéd része volt, amit aztán átvett a hivatalos történetírás is. A Holocaustot túléltek többségét is a ferencjózsefi emancipációs törvény tartotta Magyarországon, mert úgy érezték ők a magyar nemzet (szerves) része. Magyar az anyanyelvük, ezt a himnuszt ismerik, minden ide köti őket, ez a hazájuk.  A „zsidó” szinte tiltott szó, jelző volt az 1989-es rendszerváltásig. Majd azt követően, eleinte még felháborodtak, amikor a parlamentben valaki bekiabálta, hogy „zsidó”. Aztán igen gyorsan elfogadott és általános jelző lett ez a pejoratív, antiszemita kifejezés. Magyarán a jelenlegi fiatalság szembe köpi szülei, nagyszülei emlékét, akiket épp ezzel a szóval közösítettek ki a nemzet testéből.
Ahelyett, hogy egyenrangú magyar állampolgároknak tekintenék ezt a közösséget, akiknek tagjai épp úgy élnek, dolgoznak, mint más honfitársaink, azzal a különbséggel, hogy máskor tartják (ha tartják) vallási ünnepeiket, mint a keresztény többség. A magyar lakosság többsége sem vallásos, de hagyományként tiszteli és tartja a Karácsony, Húsvét ünnepét, valamint a születés (megkeresztelés) és a halál bevett, megszokott (egyházi) formáit. Az egyik vasárnap, a másik szombaton megy a templomba, ha egyáltalán megy, és tartja a vallási ünnepeket.
Jó lenne ezen elgondolkozni, mely nagyban hozzájárulhatna az antiszemitizmus visszaszorításához. Ebben a miniszterelnök járhatna élen, aki a jövőben nem a „zsidóit”, hanem az ország izraelita felekezetű tagjait védené meg.
Térjünk vissza „…a mi fiunkra, Mark Knopfler-re, a rock 69. évébe lépő hercegére….”  (idézet a Mazsihisz honlapjáról).
Mint az angol, német és magyar nyelvű (wikipédiás) életrajzából kiderül: Mark papája (Ervin Knopfler) izraelita vallású magyar volt, mamája (Louisa Mary Laidler) pedig angol. Tehát, Mark „félzsidó”, sőt, miután a mama keresztény volt, így származása (az izraeli Főrabbinátus szerint) nem tekinthető „zsidó”-nak. Sőt, azt sem tudjuk, hogy Mark és testvérei (David -1953, és Ruth - 1947) milyen vallásúnak születtek. Igaz, ennek napjainkban a nyugati, demokratikus, liberális világban, társadalmakban semmi jelentősége. A Mazsihisz cikkét olvasva a 60-as évek vicce jut eszembe, amikor (a szovjet pártvezér) Hruscsov dicsekszik (az amerikai elnök) Kennedy-nek, hogy a Szovjetunióban nincs antiszemitizmus.
 
Hruscsov: Nálunk nincs antiszemitizmus. Még az Állami Filharmonikusok között is 14 zsidó muzsikál. A ti zenekarotokban hány zsidó van? Mire Kennedy: Fogalmam sincs.
 
Így vagyok Markkal is, akinek zenéje és előadó művészete elbűvöl, nagyon szeretem, függetlenül származásától.
 
Ezzel szemben a Mazsihisz szerző megjelölése nélküli írása szerint „…..Az apukája építész volt, kiváló sakkozó és marxista és zsidó. Ez nem ígért sokjót neki a Horthy-világ második felében Magyarországon, épp időben, 1939-ben hagyta el Magyarországot. (Mark) Knopfler visszaemlékezései szerint a zsidó hitből nem sokat, a szintén zsidó Marxból annál többet kap tőle útravalóul…..”
 
Eszerint Knopfler Ervin nem volt vallásos. Sőt, inkább ateista volt, ha fiának a marxizmust adta útravalónak. 1938-ban volt az első zsidótörvény Magyarországon, és a szerencsés papa még időben (1939) el tudta hagyni szülőföldjét.
 
Emlékeztetőül.
Az 1938: XV. törvénycikk "A társadalmi és gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról" címet viselte, és május 29-én lépett hatályba. A törvény indokolása és szövege is vallási alapon definiálta a "zsidó" fogalmát, a szöveg az 1919. augusztus 1-je után kikeresztelkedetteket is zsidónak minősítette. Ezzel már az első zsidótörvényben megjelentek a faji alapú meghatározás csírái.  (forrás: Holocaust Magyarországon)
Az 1939: IV tc. "a zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról" (második zsidótörvény) május 5-én jelent meg. A jogszabály nagyrészt faji szempontból határozta meg, hogy ki számít zsidónak, bár a vallási hovatartozás is fontos viszonyítási alap maradt. Zsidónak minősült, aki önmaga, legalább egy szülője vagy legalább két nagyszülője az izraelita felekezet tagja volt a törvény hatálybalépésekor vagy az előtt. A törvény indokolása nem hagyott kétséget afelől, hogy a törvényalkotó a zsidóságot egyetlen, megbonthatatlan faji csoportként látja. (forrás: Holocaust Magyarországon)
Mindezek ismeretében nagyon meglepett a magyar nyelvű wikipédia Mark apjára utaló ismertetése:
Apja, Erwin Knopfler (1909–1993) Magyarországon született zsidó mérnök volt, anyja angol. Apjának politikai nézetei miatt kellett távoznia Magyarországról.
„zsidó” mérnök – az milyen?  Vajon a magyar nyelvű wikipédia miért nem nevezi meg azt a történelmi időszakot, amikor Mark papájának „politikai nézetei miatt” kellett Magyarországról távoznia? Ezért a megfogalmazásért miért nem tiltakozik senki, akár párt, szervezet, vagy egyszerű (tisztességes) földi halandó a mai Magyarországon?
 
Ugyanakkor, mintha valamiféle „pozitív diszkrimináció” jelenne meg a Mazsihisz által  közölt cikkben Mark Knopfler származásával kapcsolatban, aminek ma már nem volna szabad, hogy a magyar közélet és közbeszéd része legyen. Erről ugyancsak egy vicc jut az eszembe, mikor a jereváni rádiótól megkérdezték:
- Igaz-e, hogy Shakespeare buzi volt?
Válasz: - Igaz, de nem erről híres.
 
 
 
 

Monday, August 07, 2017

Mándoki



Csodálkozom, hogy a hazai („baloldali”) közvélemény mennyire nem ismeri a München környékén (Tutzing) élő magyar származású menedzsert, Leslie Mandoki-t. Igaz, a müncheniek, különösen a müncheni magyarok sem tudják, ki ez az utóbbi időben Budapesten felkapott egykori dobos. A hazai „baloldal” csak becsmérelni tudja mindazokat, akik Orbán (személyes) barátainak számítanak, vagy annak tartják, hiszen a szemükben senki sem jó, akit a magyar miniszterelnök nevével kapcsolatba lehet hozni.
Egyszer rákérdeztem Csekénél, aki bevallása szerint sohasem hallott Mándokiról. Annál inkább emlékezett az ugyancsak Münchenben élő, szabadkai születésű Lévay Szilveszterre. Talán a hazai beat-rajongók ugyancsak emlékeznek még Lévay öccsére, Tiborra, a Piramis együttes alapító tagjára. Lévay Szilveszter nagy név volt a 70-es években Németországban, ő szerezte az akkoriban „Munich Disco Sound”-nak nevezett világszámokat, mint például a „Save Me“, „Fly Robin Fly“, „Get Up And Boogie“, vagy a „Lady Bump“. A fáma szerint a Silver Convention együttes neve is Lévay keresztnevéből ered. Különben a Fly Robin Fly volt az első német sláger, mely az amerikai slágerlista (Billboard-Chart) vezető száma lett.

Ezt a kitérőt csak azért tartom fontosnak, hogy a hazai olvasó megértse miben rejlik Mándoki sikere. Ő ugyanis – talán az egyetlen – magyar (beat)zenész, aki a zöldhatáron át érkezett Nyugatra, és aki az első perctől menekültnek (Flüchtling) tartotta önmagát. Ezért a hazai beat-zenészek lenézően kezelték, mivel felfogásuk szerint, aki (kicsit is) tehetséges volt, azt a keményvaluta reményében a (kádári) magyar állam szinte „küldte”. Ilyen volt például Charlie, aki éveken keresztül tengerjáró luxushajókon lépett fel.  Ugyanakkor Mándoki úgy értelmezte, hogy ezeket a (tehetséges) zenészeket nem csak „pénzszerzés” miatt küldte, pardon engedte ki Nyugatra az akkori államhatalom.

Ha belegondolunk a Dschingis Khan sikere mögött nem Mándoki áll, hanem egy német zeneszerző, a müncheni születésű Ralph Siegel. Ő keltette életre a Dschingis Khan nevű együttest, melyben két magyar is helyet kapott: Késmárky Marika és Mándoki László. Az 1979-es Euroviziós Táncdal Fesztiválon a negyedik helyet érte el Siegel együttese, és ezzel kezdetét vette Mándoki karrierje is. Kivált az együttesből és stúdiót alapított, ahol a világ (akkori) legjobb együttesei fordultak meg. Csak zárójelben, az erős nyugatnémet márka, és a kiváló német stúdiótechnika nagyban hozzájárult Mándoki vállalkozói sikeréhez. Mai napig az egyik legkiválóbb zenei menedzser.
Közben a (helyi) politika felé fordult, nemcsak a bajor (CSU), de a német testvérpárt (CDU) elismert zenei tanácsadója lett. Később ezt használta ki Orbán Viktor, aki Mándokin keresztül tudott „betörni” a német politikába.  Ennek alapja a bajor-német ellentét volt. Berlinben nem szeretik a bajorokat, Münchenben, pedig a poroszokat. A bajor miniszterelnök Merkel elleni fricskaként hívta meg Münchenbe Orbánt, aki örömmel fogadta, hogy (Mándokin keresztül) kitörhet az EU-ellenes elzártságából.  Ez napjainkra enyhült, hiszen a bajor CSU is csak Merkel (CDU) támogatásával tud majd a szeptemberi országos parlamenti választáson hatalmon maradni.

Ugyanakkor, el kell ismerni, hogy a harminc évvel ezelőtti világklasszisok, mint például Ian Anderson a Jethro Tull-ból, vagy Jack Bruce a Cream-ből budapesti fellépését, az öregedő rajongó tábor a Mándoki szervezte Soulmates Band-nak köszönheti.




 PS.
Kiegészítés

Az alapprobléma a 70-es évekre vezetendő vissza, amikor Magyarországon is "támogatott" lett a beat-zene, sőt a keményvaluta-éhes hazai gazdaság szinte teljesen ráállt erre az "üzemágra". Eleinte a cigányzene volt a menő, az összes külföldön működtetett vendéglő, étterem "népviseletbe" öltöztetett élőzenével csábította a "Puszta-romantikát" kedvelő embereket. Majd jöttek a beat-zenekarok, akik szállodákban, bárokban, stb. léptek fel, általában nem az otthon (Mo.) megszokott néven. Sokszor, mint kísérő zenekar. Tehát nem *turnéztak*, mint a jó nevű nyugati együttesek. Sokan "szólóztak, hakniztak" (kiváltképp bárzongoristák, énekesek). Nos, ezeknek a (tehetséges) zenészeknek *szolgálati* útvelelük volt, magyarán: "ki-be járhattak" az országba, ráadásul a vámosok is "szemet hunytak" felettük.

Erről még ma sem szeretnek (őszintén) beszélni ezek a tehetséges zenészek. Legfeljebb "nem szidják a Kádár-rendszert", sőt elismerik, hogy "jól éltek".

Valahol itt van a kutyus elásva, ami miatt érthetetlenül állnak Mándoki előtt, aki a zöldhatárt választotta a Nyugaton (szökés) maradáshoz, amiből politikai hasznot húzott, és húz - ráadásul nem a zenei, zenész (dobos vagy énekes) tehetsége, hanem az üzletemberi, menedzseri rátermettsége alapján.

 

Tuesday, July 25, 2017

Netanyahu budapesti látogatása




Túlvagyunk az izraeli miniszterelnök magyarországi látogatásán, amiről a nemzetközi sajtó „szőrmentén” számolt be. A hazai (magyar) médiában pedig az elnyomott, elhallgatásra ítélt „baloldal” sajtója jeleskedett, hogy politikai töltetet adjon az eseménynek. Érdekes volt megfigyelni, hogy az idézett külföldi lapok kivétel nélkül Orbán-ellenes, baloldali beállítottságúak voltak, és hivatkozásuk kizárólag a magyarországi ellenzékre korlátozódott. Például a der Spiegel szerzője (tudósítója?) egy ellenzéki politikust és publicistát (Oppositionspolitiker und Publizist) idézett, csak azt felejtette hozzátenni, hogy az illető, a (Gyurcsány-féle) törpepárt külügyi kabinetjének vezetője.
Tárgyilagos jelentések, összefoglalók alig születtek. Hogyan is születhettek volna, mikor a Netanyahu látogatás budapesti visszhangja „belső fogyasztásra” készült, amiben nehéz eligazodni, még a hazai helyzetet jól ismerőknek is.
Politikailag talán a legfájóbb, hogy Netanyahu és Orbán közé egyenlőségjelet tett a hazai „baloldal”. Sőt, Trump amerikai elnököt is „képbe hozták”, mint a populisták követendő példáját. A bírálók csak arról feledkeztek meg, hogy ellentétben Magyarországgal, mind az USA-ban, mind Izraelben működik az alkotmányos, parlamentáris demokrácia, annak ellenére, hogy (Nagy-Britanniához hasonlóan) Izraelnek alkotmánya sincs. A két említett országban (USA, Izrael), de az egész Földkerekségen, sincs Magyarországhoz hasonló demokratikus állam, ahol a köztársaság alapját képező három legfőbb méltóság (köztársasági elnök, miniszterelnök, az országgyűlés elnöke), valamint a főállamügyész egyazon pártból, mi több ugyanazon haveri körből, kollégiumi baráti társaságból származna.
Amit Netanyahu-ról eddig is tudtam, mert 1976-ban tele volt vele a világsajtó, bátyja (Yonatan = Jonatán) háborús hős, az 1976-os entebbe-i (Uganda) túszmentés egyetlen áldozata.
Benjamin (Bibi) Netanyahu
 
Nagyapja, Nathan Mileikowsky rabbi, 1879-ben a cári Oroszországban született, azon a területen, ahol megengedték a zsidók letelepedését (Tscherta osedlosti / Черта оседлости). Itt (a Keleti-tenger és a Fekete-tenger közti földsávban) kb. ötmillió zsidó élt, az összlakosság 12 százaléka. 1908-ban áttelepült az akkori Lengyelországba, és egy varsói (zsidó) gimnáziumnak lett az igazgatója, miközben aktívan terjesztette a cionizmust (Izrael állam megalapítását Európán kívül). Mileikowsky rabbi (és családja) azon kevesek közé tartozott az akkori világban, aki az elterjed yiddish mellett tökéletesen beszélt héberül. 1920-ban érkeztek a brit mandátum Palesztinába, és a héber nyelv terjesztése érdekében cikkeket írt a helyi lapokban, amiket Netanyahu névvel írt alá, és fiának (Benzion – Ben-Zion = „Cion/Sion fia”) már ez lett a vezetékneve.  Nathan Mileikowsky nevét viseli Jeruzsálemben, a Herzl-hegyen, a katonai temető melletti tér.
Apja, Benzion Netanyahu (eredeti neve: Benzion Mileikowsky) 1910-ben született Varsóban, majd családjával 1920-ben telepedett le (alijázott) a brit mandátumú Palesztinába. Szakított (rabbi) apja vallásosságával, és mint szekuláris, a New York állambeli Cornell (magán) Egyetem történelem professzora lett. Vezető képviselője volt a „revizionista cionizmusnak” (Revisionist Zionism), mely szakított a fő áramlattal, mivel szerintük a cionista mozgalom túl engedékeny, békülékeny volt a palesztinai brit hatóságokkal szemben. A zsidó nacionalizmusnak egy sokkal militánsabb, jobboldali verziójában hittek, ami eltért az akkori „munkás(párti) cionizmus”-tól. (Labour Zionist). Élete végéig abban hitt, hogy az izraeli arabok nagy többsége a zsidók megsemmisítését választanák, ha erre lehetőségük nyílna.
Benzion Netanyahu mindhárom fia (Yonatan (1946-76), Benjamin (1949) és Iddo (1952) ) az izraeli hadsereg különleges egységénél a Sayeret Matkal-nál szolgált. Ez az egység megfelel az amerikai Delta Force-nak vagy a brit SAS-nek. Feladatuk a felderítés, mélyen behatolni az ellenséges területre és ezzel segíteni az ellenséges támadások megelőzését, ill. túszok kiszabadítását.  A jelenlegi miniszterelnök, Benjamin számtalan akcióban vett részt, egyszer a válla is megsebesült.
Benjamin Netanyahu
1949-ben, Tel-Aviv-ban született szekuláris zsidó szülők gyermekeként. Ő az első miniszterelnök, aki Izraelben, Izrael állam megalakulása után született. A hadseregben szerzett rangja  סרן  = Seren, kapitányt, századost vagy parancsnokot jelent. 1984-88 között Izrael ENSZ nagykövete volt. Majd, 1993-ban, az 1973-ban Menachem Begin és Ariel Sharon alapította Likud párt elnöke lett. A Likud volt az első jobboldali párt, mely 1977-ben magasan nyerte a parlamenti választásokat az addig közel 30 évig hatalmon lévő baloldaliakkal szemben. David Ben-Gurion mellett Netanyahu az egyetlen miniszterelnök, akit négyszer választottak meg, ebből háromszor egymásután. Ha sikerül kitöltenie jelenlegi hivatali idejét, akkor Netanyahu lesz Izrael leghosszabb ideig hivatalban lévő miniszterelnöke.
Politikai pályafutása alatt gazdasági reformokat vezetett be, a „szabadpiac ügyvédjének” nevezik, bírálói Margaret Thatcher követőjének, a „népszerű kapitalizmus” hívének tartják.
Saját maga állítja, hogy (bátyja halálából kiindulva) „keményvonalas” a terrorizmussal szemben. Ezért a bevándorlást is megszigorítja. Ezentúl nem elég csak „bemondani”, hogy valaki „zsidó származású”.  A szabad bevándorlásnak vége. Fontos a bevándorló múltjának alapos ellenőrzése, annak hiányában bárkit kiutasíthatnak az országból.” – mondta Netanyahu. A jelenlegi izraeli miniszterelnök terrorizmus ellenes elképzeléseit Reagan elnök annyira csodálta, hogy Netanyahu könyvét kötelező olvasmánnyá tette a Fehér Házban.
Egy részlet:
"A demokráciák része a bevándorlás-ellenes és populista (anti-establishment) pártok, éppúgy, mint a szélsőséges nacionalizmust vagy az internacionalizmust támogatók [...] Ezek gyakran sikeresen meggyőzik a demokrácia résztvevőit, azzal, hogy elfogadják az alapszabályokat, és védelmezik a központi elveket. Ezeket meg kell különböztetni a demokratikus társadalom abszolút peremén lévő apró „szilánkoktól” (mozgalmak, szervezetek), amelyek számos hasonló elképzelést tartalmaznak, miközben ürügyként használhatják fel őket a demokratikus rendszerből való kilépésre. "
LGBT, azaz a melegek egyenlő jogait támogatja Izrael miniszterelnöke. „Büszke vagyok, hogy Izrael egyike a melegekkel kapcsolatban legnyitottabb országoknak.  (…) Az a meggyőződés kell, hogy vezessen, hogy minden ember Isten képére van teremtve….”
Obama elnök 2009-es kairói beszédére reagálva Netanyahu megjegyezte:
„…Sokan állítják, hogy ha nincs Holocaust, akkor nem jött volna létre Izrael állam. Én viszont azt mondom, ha Izrael államot sokkal korábban megalapították volna, akkor nem lett volna Holocaust. (…) Ez a föld a zsidó nép hazája, mely identitásunkkal össze van forrva...."
Életrajz írója szerint Netanyahu-t szoros, több évtizedes barátság fűzi Orbán Viktorhoz, melynek hátterében a Likud párt és az Európai Néppárt kapcsolata áll. Orbán különösen a pénzügyminiszter Netanyahu-t csodálta (2003-2005), akitől akkoriban sok jó tanácsot kapott.
Hasonlókat nem tudnék írni a budapesti látogatás vendéglátójáról, Orbán Viktorról. Már az életrajzi összehasonlítás is sok mindent elárul a két miniszterelnök múltja, politikája és életfelfogása közti különbségről.
Orbán hozta a szokásos formáját, bedobott egy „szenzációt”, amire sokan „rácuppantak”, és bizonyítottnak érezték, hogy a jelenlegi kormány megköveti a múltban elkövetett törvénytelenségeket.
Orbán miniszterelnök szerint „…mivel Magyarország mögött nehéz történelem áll, nyilvánvalóvá kell tenni, hogy hibát, sőt bűnt követett el azzal, hogy a zsidó közösség védelme helyett a nácikkal kollaborált. Ez soha nem fordulhat elő – szögezte le a kormányfő, aki hangsúlyozta azt is: Magyarország kötelessége megvédeni minden állampolgárát…”
Tehát, nem az ország vezetése vagy (egyes) tagjai „hibáztak”, hanem „en bloc” az ország, mely mögött nehéz történelem áll. Orbán populista szavai remekül kifejezik annak az országnak és népének mentalitását, melynek nagy költője is isteni felmentést kér és kap a bűnök alól. Lásd
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbűnhődte már e nép
A múltat s jövendőt!
 
Ennél is meglepőbb a magyar miniszterelnök azon megállapítása, miszerint
„..Magyarországon jelentős zsidó kisebbség él, biztonságukat pedig a magyar állam teljes mértékben garantálja…”
Nem tudom, mit kell „jelentős kisebbség” alatt érteni. Vajon Orbán miniszterelnök számára mi a „jelentős”? Arról nem is beszélve, hogy a magyarországi „zsidóság” törvényileg nem „kisebbség”, hiszen épp az Orbán kormány alatt hozott törvény szerint
„….a nemzetiségek jogairól szóló 2011. évi CLXXIX. törvény hatályba lépése miatt megszűnik a nemzeti, illetve az etnikai kisebbség fogalma, helyükbe egységesen a nemzetiség kifejezés lép….”
Ergo. a jelenleg (is) hatályos törvény szerint csak „nemzetiségek” vannak, kedves miniszterelnök úr.  Ebbe viszont nem tartoznak bele a „zsidók”, éppúgy, mint az oroszok, kínaiak, arabok, kurdok, stb. sem.
Egy ilyen széles látókörű, országát és népét kiválóan ismerő miniszterelnökre nem érdemes több szót vesztegetni.  Csak zárójelben: Netanyahu miniszterelnököt tájékoztatták tanácsadói erről a magyar közjogi helyzetről?
Netanyahu magyarországi látogatásának hazai, magyar szempontból legjelentősebb fejezete Heisler András helyzetértékelője volt.  Nem tudom, kiadta azt az antiszemita felhangot sugalló címet, hogy „A MAZSIHISZ elnöke (keményen) kiosztotta a magyar és izraeli miniszterelnököket.”  Ez a „kiosztotta” cím mindkét politikai oldalon megjelent (népszava, hírtv, Heti Válasz, HVG, stb.) A „kioszt” szinonimái: lehord, leszid, letol, leszúr, rápirít, stb..   Egyik sem illik Heisler beszédére, mely hihetetlen alapossággal és részletesen mutatta be a mindennapok problémáit, anélkül, hogy bárkit is elítélt volna.
"...Herzl Tivadar szülőhelye ..." – remek megfogalmazás! Budapest nem szülőföldje, hiszen a cionizmus atyja a jeruzsálemi Cion(Sion)-hegyet nevezte meg a hazatérés szimbólumának.
"...Az izraeli gazdaság fejlődésére veszélyes bojkott mozgalmak ellen a magyar kormány állt ki elsőként Európában a vitatott területekről érkező áruk külön megjelölésének elutasításával...."
 
Gondolom, kevesek előtt ismert az Orbán-kormány ilyen irányú tevékenysége.  Ugyancsak figyelemre méltó a „megszállt” helyett a „vitatott” jelző használata bizonyos területekre.
"....A magyar kormány, kérésünkre egyértelművé tette, a vallásszabadság részének tekinti a zsidó vallás alapjait jelentő körülmetélés és a kóser vágás jogát, miközben az Európai Unió több országában ezt megkérdőjelezik...."
Gondolom, ugyancsak ismeretlen a nagyközönség előtt, hogy az Orbán-kormány támogatja (és elismeri) a körülmetélés és a kóser vágás jogát. Megjegyzendő, hogy a körülmetélést egészségügyi és nem vallási okok miatt engedik, ill. vitatják világszerte. Arról nem is szólva, hogy a muszlim világban is a vallás alapja a körülmetélés. A kóser vágást elsősorban az állatbarátok ellenzik, mondván a rituális kóser vágás kegyetlenkedés a jószágokkal szemben. Megjegyzendő, hogy a hitleri Németország egyik első (1933) állatvédelmi törvénye volt a kóser vágás betiltása. Ennél is fonákabb, hogy az állatvédő civil szervezeteket, mint minden civil mozgalmat, a Soros alapítvány is támogatja. (ettől függetlenül, vajon a Soros alapítvány, "zsidó" alapítvány?)
"...A legutóbbi Zsidó Közösségi Kerekasztal ülésén kértem, Magyarország ismerje el Izrael fővárosaként a három monoteista világvallásnak otthont adó Jeruzsálemet...."
Ez is új lehet a közvélemény előtt. Igaz, ez csak egy kérés (volt) a magyar kormány felé, az izraelita közösség részéről.

"....Közép-Európa legnagyobb zsidó közössége…" -  így helyes! Nem pedig (ahogy Orbán mondta) zsidó kisebbség.
"...Mert Magyarország felemás módon nézett szembe a holokauszt folyamatával, az akkori hatóságok, a kormány és a kormányzó felelősségével, mint ahogy 72 évvel a 2. világháború után sem zárult még le maradéktalanul a zsidó kárpótlás, s megoldatlan az egyházakat ért jogsérelmek orvoslása is, ami segíthetne visszaállítani hazánkban az egyházak független működését...."

Itt vitatkoznék Heisler jó szándékú gondolatával. A deportálásokat (ami „kiutasítást”, „kitoloncolást”, valamint az állampolgárságtól való megfosztást jelenti) esetünkben nem lehet (nem szabad) a végrehajtó hatalom felelősségére leszűkíteni. Sokan elfelejtik, hogy Magyarország 1946. január 31-ig királyság volt. Tehát, 1920 óta minden a királyság égisze alatt történt, amit a betöltetlen trón miatt a Nemzetgyűlés által választott kormányzó irányított. Az ezeréves magyar történelemben a kormányzó a király helyett vezette az országot, ha nem volt törvényes király vagy még kiskorú volt. A legismertebb kormányzók Hunyadi János, Kossuth Lajos és Horthy Miklós.  A monarchiákra, királyságokra jellemző, hogy „alattvalóit”, (állam)polgárait megvédi, hiszen mindnyájan a (Szent) Korona oltalma alatt állnak. Csak akkor üldöznek, vagy megtorlás gyanánt ölnek le egy kisebbséget, ha az a hatalomra tör, ellene lázad vagy el akarja hagyni a birodalmat. Ez a zsidóság esetében sohasem volt. Ezt az ezeréves alapelvet az egész magyar társadalom sértette meg, szegte meg. Ergo a felelősségben az egész ország lakossága osztozik. Nem a (sokat emlegetett és elítélt) kollektív bűnösségben, hanem a kollektív felelősségben. Úgy tűnik, (ellentétben a németekkel) az elmúlt 72 év kevés volt e kollektív felelősség tudatosítására.
A kárpótlás szó, fogalom használata nem szerencsés, hiszen ártatlan emberek életét, életéért nem lehet „kárpótolni”. Biztosító társaságok szoktak „kárfelvételt” eszközölni, majd a keletkezett kár bizonyos részét megtéríteni. Esetünkben sokkal helyállóbb a német fogalom: a jóvátétel, mely egy megbocsáthatatlan bűnt próbál (anyagilag) jóvátenni.
 
"...Arra kérem Magyarország miniszterelnökét, segítse Magyarországot olyan közösséggé tenni, ahol az erőt egymás értékeinek tisztelete jelenti.
(...)
Mi egy olyan országban akarunk büszke, magyar zsidók lenni, ahol senkinek az arcmásán nem éktelenkedhetnek „büdös zsidó” felíratok. ..."
Heisler András kívánsága és kérése Orbán miniszterelnökhöz csak alátámasztja fentebbi gondolatomat, miszerint sérült a magyar társadalom, és hiányzik a kollektív felelősség tudata.  Ez a „büdös zsidó” megjegyzéssel felül írt plakát – remélem – nem általános. Viszont jól mutatja a társadalom közömbösségét. Nem volt egy ember, egy polgár, vagy egy közterület fenntartó, aki eltávolította (például lemosta) volna ezt az ocsmányságot. Orbán nem lehet ott mindenegyes plakátnál, viszont a lakosságnak azonnal reagálni kellett volna. A nyugati világban, biztos, hogy gyorsan reagáltak volna reá a felelősségtudatos polgárok. Valóban nagyon messze van még Európa.

".....Fájdalmasan érinti közösségünket, amikor Izraelben a diaszpórai zsidóság vallási elismerését szűkíteni akarják. Közösségünk túlélte a holokausztot, a vallásellenes kommunista rendszer alatt is hű maradt gyökereihez, és mi ne számítanánk eléggé zsidónak? A magyar zsidóság abszolút többségét jelentő neológia betéréseit, brit-miláit, esküvőit, (akár mindnyájunkét), bármiféle rabbinikus döntvényeit lehet semmibe venni? Mi, akiket Európában „lebüdöszsidóznak”, mi, akik feltétel nélkül támogatjuk a zsidó állam törekvéseit, mi, akik Izraellel álmodunk, miért nem lehetünk elég jó zsidók Izraelnek?
Netanjahu Miniszterelnök Úr! Tisztelettel arra kérem, segítse elő a diaszpóra nagyobb megbecsülését. ..."
Őszintén, a beszédnek ezt a részét nem értettem. Meg is kérdeztem Heisler Andrástól (e-mail-ben). Válaszában egy amerikai újságra hivatkozott, mely szerint nem Izrael állam (bürokratái), hanem a Főrabbinátus dönti el, hogy ki a zsidó. Eszerint Izraelben (még) nem történt meg az állam és a vallás szétválása(?)

"....Támogattuk Magyarország IHRA elnökségét, megvédtük a kormányt, mikor oktalan támadás érte nemzetközi zsidó szervezet részéről, boldogan dolgozunk társadalomépítő projektekben, országszerte teszünk a társadalmi kohézióért.
Még a kommunista rendszerben is az egyedülálló, idén 140 éves Rabbiképző – Zsidó Egyetemről kerültek ki a hazai és a visegrádi országok rabbijai....."
Ez egy nagyon fontos megállapítás! Eszerint a vallási élet a diktatúrában is működött.

"...iszonyatos küzdelmet folytatunk, de nem a kormánnyal, nem a népvándorlással, még csak nem is az antiszemitákkal, hanem az asszimilációval..."
Meglepő kijelentés, épp most, amikor idén emlékezünk a Kiegyezés egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb eredményére, az emancipáció 150. évfordulójára. Ez indította el a Aranykornak nevezett 50  évet (1867-1918), mely felvirágoztatta Magyarországot és benne a zsidóságot. A legnagyobb vívmány az izraelita vallás elismerése, és ezzel a zsidóságot a magyar nemzet részévé tétele.  A Ferenc József császár és király által szentesített törvénytől számítva az „izraelita vallású magyar állampolgárok” volt a hivatalos megnevezés. Ezt rúgta fel 1920-ban a király nélküli királyság, amikor izraelita vallású tagjait a pejoratív „zsidó” jelzővel kezdték illetni. Ez volt az igazi fordulópont a kiközösítés felé, nem pedig a numerus clausus. A „zsidótörvény” is csak a közbeszéd része volt, amit aztán átvett a hivatalos történetírás is. A Holocaustot túléltek többségét is a ferencjózsefi emancipációs törvény tartotta Magyarországon, mert úgy érezték ők a magyar nemzet része. Ez az anyanyelvük, ezt a himnuszt ismerik, minden ide köti őket, ez a hazájuk.  
Ez valahogy nem derült ki, nem kapott megerősítést a Netanyahu látogatás alkalmából.  Ugyan a MAZSIHISZ elnöke tett rá célzást: „….tovább vihessük őseink magyar és zsidó tradícióit….”  ami csak akkor lehetséges, ha továbbra is elfogadjuk az 1867-es császári és királyi rendeletet, törvényt (1867, XVII. törvénycikk.) 
1. § Az ország izraelita lakosai a keresztény lakosokkal minden polgári és politikai jog gyakorlására egyaránt jogositottaknak nyilvánittatnak.
1867 után a hivatalos iratokban és törvényszövegekben a korábbiaktól eltérően már egységesen az izraelita felekezet megnevezés található (és nem zsidó, héber vagy mózeshitű). Eszerint beszéltek magyar, német vagy más anyanyelvű, izraelita vallású magyar állampolgárokról.
Kár, hogy az erre való utalás hiányzott a MAZSIHISZ elnökének beszédéből.
 
 
 
 

 

Tuesday, June 27, 2017

Látlelet a szabad választások tükrében (1990-2018)

 
A világ egyik legbonyolultabb választási rendszerét alkották meg a rendszerváltó pártok, ill. szakemberei. Volt, két forduló, volt, két választó lista (párt és egyéni), volt mandátum, amivel ("töredékszavazattal") akkor is nyerni lehetett, ha nem volt meg a szavazati többség, stb.
Nem tudom, a magyar lakosság mennyire volt tisztába ezzel a rendszerrel. Mindenesetre a külföldi megfigyelők nem igazán értették az egészet.  Ugyancsak suba alatti megegyezés volt az akkori két legnagyobb párt között, hogy amelyik nyer, az adja a miniszterelnököt, amelyik meg veszít, az adja a köztársasági elnököt. A parlamentbe kerüléshez 4 % volt a bűvös álomhatár. Később ezt 5 %-ra emelték.
Nem tudni, miért engedték, hogy külföldiek (mint vevők) is részt vegyenek a privatizációban. Miért nem adtak (megfelelő tőke, ill. bankgaranciát) a magyar vállalkozóknak, befektetőknek. Miért nem követték '56 szellemét, a "gyárat vissza nem adunk" jelszót, és alakították át a gyárakat, üzemeket részvénytársaságokká, azaz tették az ott dolgozókat részvényessé, érdekeltté a termelésbe.
Ugyanez vonatkozik a mezőgazdaságra is, „mezőgazdasági részvénytársaságok” alakítása, és ezzel a parasztságot, a faluközösségeket nem csak a termelésbe, de az értékesítésbe is bevonni.
Ha már ’56-ot és a „gyárat vissza nem adunk” jelszót említettem. A szovjetrendszer helyett a sokkal liberálisabb jugoszláv rendszer volt az akkori többség példaképe. Nem véletlen, és ugyancsak jelzésértékű, hogy 1956 november 4-én a Nagy Imre kormány tagjai a Parlamenttől sokkal távolabb eső jugoszláv követségre menekültek, ellentétben a kommunistaellenes Mindszenty József bíborossal, aki a közeli amerikai követségen keresett és kapott menedéket.
A 2010-es választás, ill. annak eredménye mérföldkő a magyar történelemben. Békeidőben ilyen (kétharmados többség) talán még sohasem volt az ország parlamentáris történetében.  Az más kérdés, hogy ezt a lehetőséget nem az ország és népe javára használta ki a nagy többség bizalmát elnyerő kormány, ill. annak miniszterelnöke.
A mai napig nincs (komoly, őszinte és) tárgyilagos elemzés a 2010-es választásról. Sem a győztes, sem a vesztes oldaláról.  Különösen a szocialisták részéről hiányolom ezt, mert e nélkül nem lehet „baloldali megújulás”. A 2010-es választás ugyanis sok mindenre magyarázatot ad, különösen arra, hogy miért pártolt el a baloldallal szimpatizáló lakosság kb. fele (egy millió szavazó). Akkor (2010) még a régi választási rendszer volt érvényben, azaz választókerületek, körzetek nem voltak úgy átalakítva, hogy a kormányzó pártnak kedvezzenek.
A szabad választások első húsz évében (1990-2010) keresendő az a problémahalmaz, vagy inkább logikus folyamat, amely gyökeresen megváltoztatta a lakosság gondolkozását, és a populizmus segítségével a nacionalizmus felé fordította az országot.
1990
Az 1990-es országgyűlési választás, és annak eredménye jelzésértékű volt, és jól mutatta (mutatja) a magyar lelket, a 40 év szovjet megszállást követő (első) szabad választást. Két markáns induló, ill. jelölt vetélkedett: egy „jobboldali” (MDF) és egy „baloldali” (SZDSZ), ami reménykeltőnek tűnt a nyugati típusú „kétpártrendszer” megteremtésére. Külföldi (nyugati) megfigyelők a piacgazdaságot hirdető SZDSZ győzelmére tippeltek. A köztudatba a mai napig nem került be, hogy egy, az államigazgatásban járatlan múzeumigazgató, ráadásul „horthysta” csemete, lett a miniszterelnök. Pedig már 1990-ben sejteni lehetett, hogy a lakosság inkább a Horthy időkre emlékeztető „nép-nemzeti” függetlenséget támogatja, mintsem a kapitalista piacgazdaságot hirdető liberális „komcsi” csemetéket. Aztán előjött az évtizedek óta lappangó (elfojtott) antiszemitizmus, miszerint az SZDSZ tagjai között sok az „urbánus”, a „városi” (azaz „zsidó”).
Az új, szabadon választott parlament első, ellenszavazat nélküli, döntése a képviselők fizetésének megállapítása volt. A „hogyan tovább?” csak ezután kezdett felszínre törni. Az egykori „horthysta” menekültügyi kormánybiztos fia, ifj. Antall József, Horthy miniszterelnökeire (Teleki, Bethlen, Kállay) jellemző „angolbarát” politikát képviselte. Első megnyilatkozásaiban az USA és Nagy-Britannia barátságát és segítségét remélte. Németellenességét édesapjától örökölte, akit 1944-ben a Gestapo letartóztatott, majd 1945-től, mint a BM alá tartozó Népgondozó Hivatal vezetője a magyarországi németek kitelepítését irányította.
Az SZDSZ-t ekkortájt a liberális gondolatok, a kapitalista átmenet (piacgazdaság) és a kommunistaellenesség jellemezte. Az Antall-kormány hibát hibára halmozott, mert igazából, nem mert gyökeres, strukturális változtatásokat végrehajtani, („Tetszettek volna forradalmat csinálni!”). Ehelyett tönkretette (felszámolta) a jól működő mezőgazdaságot, a jó szándékú, jelképes kárpótlási jeggyel pedig megteremtette a korrupció melegágyát, mivel az állami tulajdon privatizálásánál ezeket a fedezet nélküli értéktelen papírokat beszámították. A Kalasnyikov ügy pedig nemzetközi szinten destabilizálta térségünk biztonságát.
1993  a fordulat éve
A rendszerváltás politikai átrendeződése, az erővonalak (meghatározó) kialakulása, az ország politikai térképének átrendeződése 1993-ban történt meg. Ekkor radikalizálódott az SZDSZ ifjúsági tagozata (Fidesz), mely a MDF-Fidesz székház botrányba torkolt, amikor Antall megpróbálta „kilóra megvenni” a tehetséges fiatal Orbánt. A pártszékházzal a Fidesz máig nem tudott elszámolni, miközben vezetőségi tagjai (Fodor, Ungár, Molnár) elhagyták a pártot, és beléptek az SZDSZ-be. Az egykori Rajk-kollégiumi haverok, pedig saját jövőjük (lét)biztonsága érdekében megszűntették a 35 éves korhatárt. Közben az MDF-ből kilépett és új pártot alapított az antiszemita Csurka István (MIÉP).
A parlamenti pártok egyetértésével 1993 szeptemberében megtörtént Horthy Miklós újratemetése. Abban mindenki egyetértett, hogy a száműzetésben elhunyt volt kormányzót és családtagjait az egykori családi birtokon helyezzék örök nyugalomra. A vita azon pattant ki, hogy a temetésen való részt vétel, megjelenés, a tiszteletadás hivatalos (állami) vagy magán formája. Például egy „ismert arc”, egy miniszter, megjelenése minek számít? 1993-ban történt a médiamunkások tömeges elbocsátása. Ugyancsak ekkor szerveződött a Demokratikus Charta, amit Antall József miniszterelnök, kormánya (és a demokratikus jobboldal) elleni támadásnak fogott fel. Lásd a Jegybank (MNB) elnökének (Surányi) eltávolítása, mert aláírta a nyilatkozatot. 
Csak zárójelben, 1993 október 31-én hallgatott el a Szabad Európa Rádió magyar nyelvű adása. Ennek előzménye: az egykori szocialista országok közül elsőként (a 1989 júliusi Bush látogatást követően) Magyarországon nyitott irodát a SZER. Akkor még úgy nézett ki, hogy ez a lépés készíti elő a SZER magyarországi (állandó) jelenlétét. Tárgyalások folytak, hogy a Rádió magyar földön, magyar finanszírozással működjék tovább, mint az amerikai demokrácia, a szabadság és függetlenség jelképe. Az egyik ilyen tárgyaláson – egy szemtanú szerint – Antall kifakadt: miért engedélyezzek és finanszírozzak egy kormányellenes (rendszerkritikus) adót? Ezzel a SZER magyarországi működésének még a reménye is szertefoszlott. A nyilvánosságra hozott hivatkozási alap az 1993-ban életbelépett „frekvenciamoratórium” volt. A SZER magyarországi sorsa jól mutatja a hazai rövidlátást, a demokratikus gondolkodás hiányát. Jellemző módon a választást vesztett MDF-es kormány egykori külügyminisztere magánbeszélgetésen megjegyezte: „Milyen kár, hogy megszűnt a SZER”
1994
1994-re a népnek elege lett a „kapitalizmus”-ból, és visszasírták a létbiztonságot jelentő kádári éveket. Az 1994-es választáson az MSZP elsöprő győzelmet aratott. Érthetetlen, hogy a piacgazdaságot követelő (antikommunista) liberális SZDSZ miért lépett koalícióra az abszolút többséget szerzett kommunista utódpárttal. Az MSZP választási győzelmét a lakosság nosztalgiájának köszönhette, mivel csalódtak a Horthy időkre emlékeztető Antall-Boross kormányban, különösen a privatizációk következtében bezárt gyárak, üzemek miatti emelkedő munkanélküliség láttán. Hiányát kezdték érezni a közbiztonságnak, valamint az állami, vállalati óvodák, napközik és üdülők megszűnésének. A relatív jólét jelképe: a 3.60-as kenyér és tej emléke kezdett felerősödni. A szocialisták azonban ezt nem tudták „visszacsinálni”, helyette az újraegyesült Németország felé fordultak, ahol nagy tisztelet övezte Hornék határnyitását, és a Vasfüggöny lebontását. Hornékra hárult a kapitalista berendezkedés alapja: a gazdaság átalakítása, ami az elhíresült Bokros-csomag miatt igencsak népszerűtlen lett a lakosság körében. Ezzel a kádári nosztalgia pillanatok alatt szertefoszlott, és a lakosság az új, „szűz”, a politikában még nem kompromittált fiatalok felé fordult. 1998-ban Torgyán kisgazdáinak segítségével került hatalomra az SZDSZ egykor radikális ifjúsági tagozata, az Orbán-féle Fidesz.
1998
A következő négy év (1998-2002) stagnálással telt el. Magyarán, Orbánék „fölélték” az évezred végére beérett Bokros-csomag adta lehetőségeket és előnyöket. Miközben megszületett a látványos nacionalizmus, a Korona úsztatása a Dunán, majd a múzeumból átvitték a Parlamentbe. Ez az orbáni szemfényvesztés egyedülálló a világon. Nincs olyan ország, pláne köztársaság, ahol a királyi koronát a parlamentben őriznék. Majd a Millenniumra való tekintettel minden település kapott egy országzászlót.
Orbán a nyugati demokráciákban ismeretlen „nemzeti (színű)” (nacionalista) jobboldalban látta maga és országa jövőjét. 2002-ben erre (még) nem volt vevő a magyar nép. Az eltelt három kormányzási ciklus (1990-1994-1998-2002) csalódásokkal volt tele. A lakosság belátta, hogy a kádári nosztalgia nem hozza vissza azt a létbiztonságot, amit a szovjetrendszer magyar változata, a gulyáskommunizmus adott.  A Horthy időkre emlékeztető Antall-kormány ugyancsak ellenszenves lett a kádári időkben szocializálódott lakosságnak. A fiatal demokraták sem hozták meg azt a demokratikus, parlamentáris változást és berendezkedést, amiről a Nyugattól elzárt lakosság 40-50 éve álmodozott. Sőt, az orbáni első ciklusban már érezhető volt a gyűlöletkeltés, az ellenzék megbélyegzése, a baloldalnak, mint olyannak még az emlékét is ki akarták törölni a köztudatból.
Legjobb példa az „új” Nemzeti Színház, melynek alapkövét a Horn kormány utolsó heteiben (1998. március) tették le, és amelyben egy fémhengerbe betették Göncz Árpád (államelnök), Horn Gyula (kormányfő) és Magyar Bálint (oktatási miniszter) aláírással ellátott üzenetét. Az 1998. májusi parlamenti választást nyert Orbán ezt nem tudta elviselni, ezért új (a tömegközlekedéssel nehezen megközelítő) helyen, a „város szélén”, építtette fel az „új” Nemzetit.
2002
Majd 2002-től jött a 8 év szocialista kormányzás.  2002-ben még bízott a lakosság a „váltókormányzásban”, és hittek a miniszterelnök-jelöltnek, aki fizetésemelést ígért. Megválasztása után Medgyessy ezt be is tartotta! Ugyanakkor érthetetlen, hogy az MSZP egy pártonkívüli bankárt jelölt a kormányfői posztra. Eszerint a párt és vezetése nem talált egyetlenegy embert sem tagjai sorából. aki miniszterelnöknek alkalmas lett volna. Arra pedig végkép nincs magyarázat, hogy az MSZP miért egy volt ügynököt (D 209) ültetett a kormányfői székbe.
Az MSZP a következő országgyűlési választásra (2006) egy fiatal, „jó beszélőkével megáldott” jelöltet kívánt állítani, az ellenzék vezéralakjának tartott Orbán Viktorral szemben. Nem véletlen került Medgyessy mellé a Fidesz mintára létrehozott sportminiszteri posztra Gyurcsány Ferenc, akit a „pécsiek” (Toller László, Szili Katalin, Lampert Mónika, Gyurcsány Ferenc, stb.) támogattak.
Nagyon furcsa volt Medgyessy leköszönése. Korrupcióra hivatkozva, de közelebbi részletet (bizonyítékokat) nem közölve, a kormányfő távozásra szólította fel gazdasági (és egyben közlekedési) miniszterét, Csillag Istvánt. A kisebbik koalíciós párt (SZDSZ) azonnal megzsarolta Medgyessyt: ha meneszti Csillagot, akkor az SZDSZ felmondja a koalíciót. Ekkor az a hír járta, hogy a koalíciós szerződés pontosan meghatározza, mely tárcák (összesen négy!) az SZDSZ-é. A tehetetlen Medgyessy ekkor lemondott. Az új miniszterelnök, Gyurcsány Ferenc, kinevezését követően az SZDSZ már nem ragaszkodott Csillaghoz és a tárcához! Sőt, a kisebbik koalíciós párt elfogadta, hogy a koalíciós megállapodás ellenére egy pártonkívüli (Kóka János) legyen a gazdasági miniszter.
2006
A 2006-os parlamenti választást az MSZP nyerte, mindössze 63.700 szavazattal a Fidesz-KDNP elől. A kormányzáshoz, a „baloldali” többséghez, szükség volt az SZDSZ több mint 351.000 szavazatára. Ha csak a papírformát nézzük, akkor is jól látható, érzékelhető, hogy az ország két nagy táborra szakadt. Orbán ráérzett, hogy kemény munkával (populista és nemzeti jelszavakkal) könnyen a maga oldalára tudja állítani a lakosság többségét. Csak fokozni kell a kormányellenes „aknamunkát”, a populizmus terjesztését, a „baloldal” lejáratását. Ezzel szemben Gyurcsány, mint demokrata, mi több „szociáldemokrata” szerepben tetszelgett, és semmit sem tett a törvényeket kijátszó Fidesszel szemben. Orbán („magyaros” észjárással) remekül kihasználta a magyar demokrácia gyenge pontjait, hibáit, kiskapuit. Lásd pl. a látványos kordonbontás. Az öszödi („titkos”) beszéd csaknem lángba borította az országot. Gyurcsány keményen bírta a pofonokat, de ellenük nem tudott (vagy nem akart?) tenni. Liberális demokratát játszott egy nacionalista beállítottságú országban, ahol az előző évszázadban a gyűlölet már nem egyszer felülkerekedett.
Orbán nagyon ráérzett a megosztottság fokozására, arra, hogy a nyugati demokráciát legfeljebb hírből ismerte a magyar nép. Táborozás a Kossuth-téren, a parlament emberi ürülékkel való körbepiszkítása, stb. A Fidesz vezetők és parlamenti képviselők napi fellépése, szónoklása. Majd tömeggyűlés a Hotel Astoriánál. Ott, ahol se előtte, se utána Orbán (és pártja) nem szervezett ünnepi megemlékezést, nagygyűlést. Majd jött a gazdasági világválság, amit Gyurcsány nem tudott kezelni. Végül megfutamodott. Az SZDSZ felmondta a koalíciót, mire Gyurcsány lemondott és átadta az ország vezetését egy gazdasági szakembernek. Igaz, Bajnai előre bejelentette: a következő parlamenti választáson (2010) nem indul a miniszterelnöki posztért. A gyurcsányi pártvezetés nem vette figyelembe az ország helyzetét, hogy a lakosság elvesztette a közbiztonságba vetett hitét. Magát a „cigánykérdés” szót, fogalmat betiltották, és közben nem erősítették meg a rendőri jelenlétet a kis, távoli településeken. Ebben a (kényszer) helyzetben az MSZP bizonytalan és csalódott szavazói átpártoltak a Jobbikhoz, és ezzel a szélsőjobboldali párt annyira megerősödött, hogy napjainkban is (közel) egy szinten van az MSZP-vel. Ez pedig ugyancsak ékes bizonyítéka, hogy a lakosság többsége nacionalista, a (populista) nemzeti oldal híve.  
Kilátások 2018-ra
 
Az elmúlt közel harminc év magyar belpolitikai eseményei Orbán és a Fidesz (további) hatalmon maradását vetítik előre. A nacionalizmus ellen (Magyarországon) nincs orvosság. Ennek mély történelmi múltja van. Alapelv: „mindenki minket bánt, pedig mi olyan jók vagyunk”. Ez a szemlélet uralja az elmúlt száz év gondolkozását. Az ebben rejlő erőt ismerte fel Orbán, és erre alapozza egész rendszerét, amit az átlag magyar elfogad, sőt helyesel. Máskülönben mivel magyarázható, hogy 2002-es bukása másnapján milliók álltak mögötte. Ellentétben a demokráciákban bevett szokással, hogy a bukott politikustól és pártjától elfordulnak a választók, ill. a pártnak új vezérrel kell megpróbálni a visszatérést a hatalomba.
Csodálom, hogy még ma sem világosult meg az ellenzék, élükön az elemzőkkel, a „politológusokkal”, hogy Orbán már 2002-ben felvázolta jövőképét, és életfilozófiáját, miszerint újbóli hatalomra jutásáig pártja a parlamentben nem ellenzékben, hanem kisebbségben lesz, elvégre „a nemzet nem lehet ellenzékben!” Politikai és történelmi szempontból ekkor alapozta meg a 21. századba átívelő magyar nacionalizmust, és a klasszikus értelembe vett polgári demokrácia leépítését.
Orbán neve és személye fogalommá vált. Ma már nincs olyan esemény, történés, amivel kapcsolatban ne hozná szóba a média. Jobb- és baloldal egyaránt. Különösen az ellenzék jeleskedik ebben. Tudat alatt szinte minden ellenzéki megnyilatkozásban ott van a miniszterelnök neve. Igaz, általában szidják, de akkor is ott van! Ahelyett, hogy bírálat helyett bármiféle alternatívát vázolnának fel.
A 2010-ben megszerzett abszolút többség legitimálta, törvényesítette Orbán (sajátos) hatalmának kialakítását és megerősítését. Látszólag minden törvényesen történt és történik. A szemfényvesztés tökéletes. Új alkotmány készült. A magyarázat: a szovjet típusút le kellett cserélni. Valójában olyanná alakították át, amely „bebetonozta” az orbáni rendszert. Valamennyi tisztségviselőt alkotmányosan választották meg. Arról viszont se az alkotmány, se a törvények nem szólnak, hogy ezek a figurák mennyire függetlenek, milyen kapcsolatban állnak a miniszterelnökkel, akár rokoni, baráti vagy anyagi alapon. Nincs egyetlen demokratikus állam ezen a Földön, ahol a köztársaság alapját képező három legfőbb méltóság (köztársasági elnök, miniszterelnök, valamint az országgyűlés elnöke) egyazon pártból, mi több ugyanazon haveri körből, kollégiumi baráti társaságból származna.
Ezzel a politikával tudja átverni az EU-t, annak pénzosztását. Az EU csak azt írja elő, hogy pályáztatás útján lehet (kell) a pénzeket, a támogatásokat lehívni. Arra már nincs apparátusa Brüsszelnek, hogy megvizsgálja (ellenőrizze) a pályáztatások útján ki kapja a pénzt, a (nagy állami) megbízást. Ez sokaknak tetszik. „Én is ezt csinálnám” – hallani sokfelől. A korrupció sem új. A Kádár korszakban is virult, protekció volt a neve. Igaz, akkoriban nem a meggazdagodás dominált. Ez egy ilyen ország. Sportot csinálnak az ügyeskedésből a kiskapuk megtalálására. Ez ellen senki sem lázadozik, ellenkezik. Legalábbis a többség nem. Ezt ismerte fel Orbán, és alapozta meg hatalmát, olyannyira, hogy a választási rend, a körzetek átrajzolásával (hosszú időre) bebiztosította győzelmét.
Magyarán, Orbánt és a Fideszt demokratikus úton nem lehet leváltani. Hogyan is lehetne, amikor rendszerének nincs alternatívája. A jelenlegi ellenzék, pedig számszakilag alkalmatlan a parlamentáris többség megszerzésére.  Kezdjük ott, hogy a „baloldal” nem számol az MSZP-vel kb. azonos (20 %) erőt képviselő Jobbikkal. A Gyurcsány vezette DK csak zavaró tényező a megújulást kereső MSZP stratégiájában.  Igen, változás előtt áll a „baloldal” legnagyobb tömörülése, miután vezetősége felismerte, hogy közel 30 év után már nem lehet az egykori arcokkal szavazatot szerezni.  Annak ellenére, hogy vannak, akik éppúgy Gyurcsányban látják a „Megváltó”-t, mint a Fidesz hívők Orbánban. Történelmileg a volt MSZP elnök és kormányfő leszerepelt, kiírta magát a magyar politikából. Önkényesen, a tagság megkérdezése nélkül, szociáldemokratának kiáltotta ki az MSZP-t, annak ellenére, hogy a párt nevében szereplő „SZ” betű továbbra is „szocialistát” jelentett. Majd cserbenhagyta pártját, és a gazdasági világválságtól megrémülve hirtelen mindenről lemondott, és összeállt a politikai süllyesztőben eltűnt két egykori „rendszerváltó” párt néhány tagjával, akik a kezdetek óta MSZP ellenesek voltak (MDF, SZDSZ). Ennek a törpepártnak a szavazata nem a „mérleg nyelve”. Habár biztos jól jönne az MSZP-nek, de a 2018-as választási eredményt nem tudja befolyásolni. Ami feltűnő: a fiatalok alapította sok új kispárt mind Orbán leváltásán munkálkodik. Igaz, inkább csak „elméleti” szinten, hiszen alternatívát nem tudnak felmutatni, csak Orbán szidásában merül ki ellenzékiségük. Ugyanakkor egyikük sem akar lepaktálni az MSZP-vel. Valójában valamennyien (még mindig) a „kádári utópártot” látják, érzik a legnagyobb „baloldali” pártban. Orbán korábbi elképzelése, miszerint a „balliberális” tábor soha többé nem kerülhet hatalomra, bevált. Tudat alatt működik.
Vajon, ez az alternatíva csak balról jöhet? Miért nem jöhetne jobbról? Egy olyan jobboldali párt, tömörülés miért nem jöhetne létre, mely az EU értékeit és védelmét tűzi ki céljául, és a nyugati jobboldali értékeket kívánja képviselni? Ha lenne ilyen, az sem tudna gyökeret verni Magyarországon, mert a nacionalizmus mindent visz. Különös tekintettel a „migránsokra”. A felheccelt lakosság „baloldali” elkötelezett tagjai is Orbán pártján vannak, ha a kerítés, a „betelepítés” szóba kerül. A félelem oly nagy (és mély), hogy ha más nem, akkor ez fogja meghozni Orbán számára a választási győzelmet. Hiszen a többség fél, félti magát, gyerekeit, unokáit.

 
 
 
 
 
 
 


 

Labels: , ,