Saturday, December 30, 2017

Hattyúdal




Nekem Hattyúdalnak tűnik (Kasza) Levente hó végi írása (Isten veled Magyarország ÉS 2017 51/52. szám), melyben - szerintem - nem csak Magyarországtól búcsúzik. Hiszen évek óta arról beszélt, hogy változtatni kell. Megöregedett. A budapesti lakást el kell(ene) adni. Több időt tölteni Münchenben a családdal, az unokákkal. Amúgy sem tetszik neki a magyar politikai élet (alakulása). Ezt az elkeseredettséget lehet kiolvasni ebből a szomorú írásából is. Valójában egy életmű kudarca, amivel szembe kell néznie. A Rádió (SZER) feladata az volt, hogy tartsuk életben a rab nemzetek lelkét, és segítsük hozzá a szabadságot jelentő demokrácia megszületéséhez. A példakép Amerika, az USA volt. A partraszállás (1944) óta az egész európai kontinens az USA-tól várta a diktatúrák elleni segítséget. 45 évig (1944-1989) tartott, míg Európa valamennyi népének lehetősége nyílt saját sorsának alakítására. Ebben fontos szerepe volt Leventének, aki sokak szerencséjére felismerte, hogy az elégedetlenkedők támogatása lehet a folyamat kiindulási alapja. Munkáját az amerikai vezetés is támogatta, különösen az anyagi háttér biztosításával. Persze a legnagyobb segítség maga a kommunikáció volt, ahogy a keleti blokk országaiba a Rádió eljuttatta, megismertette az ottani „másként gondolkodókat” és véleményeiket a hazai hallgatósággal, nagyközönséggel.  A Vasfüggöny lebontása, és a Rádió elhallgatása után ez tette népszerűvé Levente nevét az alakuló demokráciában, különösen a liberálisok körében. Közel harminc év telt el (1989) a nagy lehetőségek felcsillanása óta, amiből szinte semmi sem valósult meg.  Leventéből nem lett madáchi (vagy bibliai) hős, aki küldetése végén megpihenhet. Nemzeti hős sem lett, aki diadalra vitte a nagy vágyat: egy ország gazdasági és szellemi felemelkedését. Egy porszem volt egy láthatatlan gépezetben, ami gellert kapott, és napjainkra lecsúszott a demokrácia útjáról.
Müncheni kollegái (szinte kivétel nélkül) nem kedvelték. Nem a munkáját, hanem a személyét illetően. Ezzel ő is tisztában volt, hiszen egyetlen összejövetelre, találkozóra sem jött el. Pedig hívták!  (Jobban érezte magát Szárszón, mint a müncheni olasz étteremben.) Ugyanakkor társaságban kellemes, „jó dumás” benyomását keltette, aki mindenkit a becenevén említett.  Pl. ”tegnap együtt vacsoráztam a Gabival”.  Rá kellett kérdezni, hogy „ki a Gabi”?   Demszky, Kuncze, stb. Ez a „társasági élet” különben nagyon jellemző Leventére. Nem véletlen, hiszen Budapesten sokkal több ismerőse van, mint Münchenben. No, meg a müncheni ismerősöknek közel sincs olyan politikai, művészeti háttere és befolyása, mint a budapestieknek. Szeret jól értesült és tájékozott lenni. A szerkesztőséget irritálta, pl. Antall József miniszterelnököt, állandóan „jóskázta”.
Többször mondtam neki, hogy az orbáni rendszer számomra nem diktatúra. Amiben 1974-ig éltem, az összehasonlíthatatlan a maival. Akkor a rendőrök minden különösebb ok nélkül levágták az ember (hosszú) haját, és felvágták a csőnadrág szárát. A gimnáziumba tilos volt farmer nadrágban (jeans) járni. Az útlevél megszerzéséhez „ajánlás” kellett (pl. igazgatói, szakszervezeti vagy párttitkári). Ha ki is engedtek, legfeljebb 30 nap múlva haza kellett jönni, különben retorzió (kizárás az utazásból, elbocsátás a munkahelyről, súlyosabb esetben elzárás, börtön. - ezt hívták "hazatérés megtagadásnak")  A visszatéréstől voltunk megfosztva.  Most ezt bárki megteheti, minden következmény nélkül.  Persze ezzel nem mondom, állítom, hogy a jelenlegi (orbáni) rendszer jó, vagy demokratikus lenne. Viszont azt az alapvető jogokat tiszteletben tartja, ami negyven évig hiányzott, és amitől rendszere a diktatúrától eltér, különbözik. Ez, persze nem jelenti azt, hogy az orbánizmus követendő példa. A Földön nincs még egy olyan ország, ahol az államelnök, a miniszterelnök, és a Házelnök ifjúkori haverok (kollégiumi társak) lennének. Valóban sok hasonlóság van a rákosi és kádári diktatúrával, főleg a propaganda, a tömegtájékoztatás centralizáltsága, az „államosítás”. Mind-mind az egypártrendszerre emlékeztető jelenségek. Azt mondják: „birkanép, mindent eltűrnek”. Én fordítva látom, érzékelem: most tapasztalom azt a saját bőrömön, amit központilag (mindig az előző rendszerre hivatkozva) elnyomásnak neveztek. Az emberek többsége elfogadta, sőt éljenezte a mindenkori fennálló rendszert. A fennmaradt filmhíradók is szinte csak pozitívan állították be a történteket (lásd 1957. május elseje). A mindenkori fiatalság többsége pedig valóban minden korszakban (Horthy, Rákosi, Kádár) egy jobb jövő reményében bízott. Most sincs ez másként. Talán csak annyi, hogy kitárult a világ, lecsökkentek a távolságok. Az érvényesülés pedig mindig is a Lajtától nyugatra volt elérhetőbb, megvalósíthatóbb.
„…A rendszerváltás utáni kormányok (Antall, Medgyessy, Horn) nagy érdeme volt, hogy a negyvenéves szovjet elnyomás után – népszavazás jó eredményével alátámasztva – ismét jelentkezhettünk a demokratikus Nyugatnál, és az befogadott bennünket…” – írja Levente. Már a NATO és EU népszavazásnál is manipulálták a szavazókat, hiszen nem volt igaz, hogy "az EU felvétel előfeltétele a NATO tagság" A kormányfők fentebbi sorrendje, a kronológia sem stimmel, no meg az egész eseményfolyam sem úgy történt, ahogy arra a most nyolcvanéves egykori kollega emlékezik.  Levente magát szabaddemokratának nevezi és nevezte, arra hivatkozva, hogy felesége egy liberális bajor családból származik. Az első szabad választáson a nép (gyakorlatilag) „visszasírta a Horthy-korszakot”, melynek élő jelképe lett a „Jóska”.
Az 1990-es országgyűlési választás, és annak eredménye jelzésértékű volt, és jól mutatta (mutatja) a magyar lelket, a 40 év szovjet megszállást követő (első) szabad választást. Két markáns induló, ill. jelölt vetélkedett: egy „jobboldali” (MDF) és egy „baloldali” (SZDSZ), ami reménykeltőnek tűnt a nyugati típusú „kétpártrendszer” megteremtésére. Külföldi (nyugati) megfigyelők a piacgazdaságot hirdető SZDSZ győzelmére tippeltek. A köztudatba a mai napig nem került be, hogy egy, az államigazgatásban járatlan múzeumigazgató, ráadásul „horthysta” csemete, lett a miniszterelnök. Pedig már 1990-ben sejteni lehetett, hogy a lakosság inkább a Horthy időkre emlékeztető „nép-nemzeti” függetlenséget támogatja, mintsem a kapitalista piacgazdaságot hirdető liberális „komcsi” csemetéket. Aztán előjött az évtizedek óta lappangó (elfojtott) antiszemitizmus, miszerint az SZDSZ tagjai között sok az „urbánus”, a „városi” (azaz a „zsidó”).
Az új, szabadon választott parlament első, ellenszavazat nélküli, döntése a képviselők fizetésének megállapítása volt. A „hogyan tovább?” csak ezután kezdett felszínre törni. Az egykori „horthysta” menekültügyi kormánybiztos fia, ifj. Antall József, Horthy miniszterelnökeire (Teleki, Bethlen, Kállay) jellemző „angolbarát” politikát képviselte. Első megnyilatkozásaiban az USA és Nagy-Britannia barátságát és segítségét remélte. Németellenességét édesapjától örökölte, akit 1944-ben a Gestapo letartóztatott, majd 1945-től, mint a BM alá tartozó Népgondozó Hivatal vezetője a magyarországi németek kitelepítését irányította.
Az SZDSZ-t ekkortájt a liberális gondolatok, a kapitalista átmenet (piacgazdaság) és a kommunistaellenesség jellemezte. Az Antall-kormány hibát hibára halmozott, mert igazából, nem mert gyökeres, strukturális változtatásokat végrehajtani, („Tetszettek volna forradalmat csinálni!”). Ehelyett felszámolta a jól működő mezőgazdaságot, a jó szándékú, jelképes kárpótlási jeggyel pedig megteremtette a korrupció melegágyát, mivel az állami tulajdon privatizálásánál ezeket a fedezet nélküli értéktelen papírokat beszámították. A Kalasnyikov ügy pedig nemzetközi szinten destabilizálta térségünk biztonságát.

1993  a fordulat éve
A rendszerváltás politikai átrendeződése, az erővonalak (meghatározó) kialakulása, az ország politikai térképének átrendeződése 1993-ban történt meg. Ekkor radikalizálódott az SZDSZ ifjúsági tagozata (Fidesz), mely a MDF-Fidesz székház botrányba torkolt, amikor Antall megpróbálta „kilóra megvenni” a tehetséges fiatal Orbánt. A pártszékházzal a Fidesz máig nem tudott elszámolni, miközben vezetőségi tagjai (Fodor, Ungár, Molnár) elhagyták a pártot, és beléptek az SZDSZ-be. Az egykori Rajk-kollégiumi haverok, pedig saját jövőjük (lét)biztonsága érdekében megszűntették a 35 éves korhatárt. Közben az MDF-ből kilépett és új pártot alapított az antiszemita Csurka István (MIÉP).
A parlamenti pártok egyetértésével 1993 szeptemberében megtörtént Horthy Miklós újratemetése. Abban mindenki egyetértett, hogy a száműzetésben elhunyt volt kormányzót és családtagjait az egykori családi birtokon helyezzék örök nyugalomra. A vita azon pattant ki, hogy a temetésen való részt vétel a tiszteletadás hivatalos (állami) vagy magán formája. Például egy „ismert arc”, egy miniszter, megjelenése minek számít? 1993-ban történt a médiamunkások tömeges elbocsátása. Ugyancsak ekkor szerveződött a Demokratikus Charta, amit Antall József miniszterelnök, és kormánya (a demokratikus jobboldal) elleni támadásnak fogott fel. Lásd a Jegybank (MNB) elnökének (Surányi) eltávolítása, mert aláírta a nyilatkozatot. 
Ugyancsak ez évben, 1993 október 31-én, hallgatott el a Szabad Európa Rádió magyar nyelvű adása. Ennek előzménye: az egykori szocialista országok közül elsőként (a 1989 júliusi Bush látogatást követően) Magyarországon nyitott irodát a SZER. Akkor még úgy nézett ki, hogy ez a lépés készíti elő a SZER magyarországi (állandó) jelenlétét. Tárgyalások folytak, hogy a Rádió magyar földön, magyar finanszírozással működjék tovább, mint az amerikai demokrácia, a szabadság és függetlenség jelképe. Az egyik ilyen tárgyaláson – egy szemtanú szerint – Antall kifakadt: miért engedélyezzek és finanszírozzak egy kormányellenes (rendszerkritikus) adót? Ezzel a SZER magyarországi működésének még a reménye is szertefoszlott. A nyilvánosságra hozott hivatkozási alap az 1993-ban életbelépett „frekvenciamoratórium” volt. A SZER magyarországi sorsa jól mutatja a hazai rövidlátást, a demokratikus gondolkodás hiányát. Jellemző módon a választást vesztett MDF-es kormány egykori külügyminisztere magánbeszélgetésen megjegyezte: „Milyen kár, hogy megszűnt a SZER”
1994
1994-re a népnek elege lett a (vad)kapitalizmusból, és visszasírták a létbiztonságot jelentő kádári éveket. Az 1994-es választáson az MSZP elsöprő győzelmet aratott. Érthetetlen, hogy a piacgazdaságot követelő (antikommunista) liberális SZDSZ miért lépett koalícióra az abszolút többséget szerzett kommunista utódpárttal. Ezt magánbeszélgetésekkor Levente is többször megemlítette, csak arról nem szólt, hogy ugyanebben az időben (1994) lett a Magyar Televízió politikai műsorainak főszerkesztője. Habár erre Hattyúdalában is említést tesz. („…Nehezen válok el volt tévés kollégáktól…”)
1994-ben az  MSZP választási győzelmét a lakosság nosztalgiájának köszönhette, mivel csalódtak a Horthy időkre emlékeztető Antall-Boross kormányban, különösen a privatizációk következtében bezárt gyárak, üzemek miatti emelkedő munkanélküliség láttán. Hiányát kezdték érezni a közbiztonságnak, valamint az állami, vállalati óvodák, napközik és üdülők megszűnésének. A relatív jólét jelképe: a 3.60-as kenyér és tej emléke kezdett felerősödni. A szocialisták azonban ezt nem tudták „visszacsinálni”, helyette az újraegyesült Németország felé fordultak, ahol nagy tisztelet övezte Hornék határnyitását, és a Vasfüggöny lebontását.  1994-ben Levente, mint az MTV politikai műsorainak főszerkesztője követte az 1991-94 között hírigazgatói posztot betöltő ugyancsak egykori szabadeurópás Juhász Lászlót. Az akkor már nyugdíjas Juhász Laci arról volt (köz)ismert, hogy havi (állami) fizetését nem vette fel, ill. jótékonysági célokra utalta át. Levente viszont Hattyúdalában is megemlíti, hogy mostanság: „…töröltettem bankszámlámat…”.
Hornékra hárult a kapitalista berendezkedés alapja: a gazdaság átalakítása, ami az elhíresült Bokros-csomag miatt igencsak népszerűtlen lett a lakosság körében. Ezzel a kádári nosztalgia pillanatok alatt szertefoszlott, és a lakosság az új, „szűz”, a politikában még nem kompromittált fiatalok felé fordult. 1998-ban Torgyán kisgazdáinak segítségével került hatalomra az SZDSZ egykor radikális ifjúsági tagozata, az Orbán-féle Fidesz.

1998
A következő négy év (1998-2002) stagnálással telt el. Magyarán, Orbánék „fölélték” az évezred végére beérett Bokros-csomag adta lehetőségeket és előnyöket. Miközben megszületett a látványos nacionalizmus, a Korona úsztatása a Dunán, majd a múzeumból átvitték a Parlamentbe. Ez az orbáni szemfényvesztés egyedülálló a világon. Nincs olyan ország, pláne köztársaság, ahol a királyi koronát a parlamentben őriznék. Majd a Millenniumra való tekintettel minden település kapott egy országzászlót.
Orbán, a nyugati demokráciákban ismeretlen, „nemzeti (színű)” (nacionalista) jobboldalban látta maga és országa jövőjét. 2002-ben erre (még) nem volt vevő a magyar nép. Az eltelt három kormányzási ciklus (1990-1994-1998-2002) csalódásokkal volt tele. A lakosság belátta, hogy a kádári nosztalgia nem hozza vissza azt a létbiztonságot, amit a szovjetrendszer magyar változata, a gulyáskommunizmus adott.  A Horthy időkre emlékeztető Antall-kormány ugyancsak ellenszenves lett a kádári időkben szocializálódott lakosságnak. A fiatal demokraták sem hozták meg azt a demokratikus, parlamentáris változást és berendezkedést, amiről a Nyugattól elzárt lakosság 40-50 éve álmodozott. Sőt, az orbáni első ciklusban már érezhető volt a gyűlöletkeltés, az ellenzék megbélyegzése, a baloldalnak, mint olyannak még az emlékét is ki akarták törölni a köztudatból.
Legjobb példa az „új” Nemzeti Színház, melynek alapkövét a Horn kormány utolsó heteiben (1998. március) tették le, és amelyben egy fémhengerbe betették Göncz Árpád (államelnök), Horn Gyula (kormányfő) és Magyar Bálint (oktatási miniszter) aláírással ellátott üzenetét. Az 1998. májusi parlamenti választást nyert Orbán ezt nem tudta elviselni, ezért új (a tömegközlekedéssel nehezen megközelítő) helyen, a „város szélén”, építtette fel az „új” Nemzetit.
Majd azt írja Levente:
„….Engedjék meg, hogy itt egy személyes történet erejéig megszakítsam a gondolatmenetet: egy volt rádiós kollégámmal találkoztam néhány nappal ezelőtt Münchenben. Laci a rendszerváltás után családjával együtt hazaköltözött. Eladta lakását, Budapesten vásárolt újat. „Mi van, öreg, visszalátogatsz?” – kérdeztem. Igen, mondta, „de nem látogatóba, hanem visszaköltöztünk. Tudod, már öregek vagyunk, gyakran szorulunk orvosra. Ilinek, a feleségemnek csípőoperáció­ra volt szüksége. Azt mondták, két-három év a várakozási idő. Erre eladtunk ott mindent, visszajöttünk Münchenbe. Itt egy hét bejelentkezés után megoperálták. Egyébként Magyarországon érezte magát, mert magyar volt az orvos, aki operálta, és a két ápolónő is.”  …”
A volt rádiósok között hiába érdeklődtem. Senki sem tudta megnevezi, beazonosítani Lacit és Ilit. Ilyen keresztnevű házaspárra senki sem emlékszik. Olyanra meg pláne nem, aki kb. 20 éve élne Magyarországon, és napjainkban tért volna vissza Münchenbe. A volt kollegák ilyen történésről futótűzként szokták tájékoztatni egymást, ha máskor nem, hát a minden hónap első szerdáján rendezett összejövetelen. (amire Levente tüntetőleg nem szokott eljönni).   Tételezzük fel, hogy Leventén kívül senki sem ismeri ezt az egykori, magyar házaspárt. Életkoruk alapján legalább 70 évesnek kell lenniük. Ha 20 éve élnek Magyarországon, (és azóta nem fizettek német betegbiztosítást (Krankenkasse) akkor már rég elveszítették jogosultságukat a müncheni betegellátásra, kezelésre, beavatkozásra, operációra.  Hacsak, nem voltak olyan előrelátók, hogy a Leventéhez hasonló nyugdíjukból 20 éve folyamatosan fizetik a havi kb. 500-600 eurós betegbiztosítási hozzájárulást. Ennél lényegesen olcsóbb a magyarországi magán klinikai ellátás, ahol kivizsgálás után napokon belül egy csípőoperáció  800.000.- Ft  (2.600 euró).
 
 
 

Saturday, December 16, 2017

A migráns élet - Cseke László halála kapcsán


(Ekecs) Géza halála olyan dolgokat hozott a felszínre, amiről Magyarországon még ma sem szoktak beszélni. A magyar átlagembert manapság sem érdeklik az egyéni sorsok, az emigráns élet. Talán a jelenlegi ellenzék próbálja valahogy pedzeni a külföldi élet buktatóit, annak kezdeti nehézségeit, persze úgy beállítva, mintha az valami nemzeti tragédia következménye lenne. „Félmillió ember – főleg képzett fiatalok – hagyta el az országot a jelenlegi vezetés, ill. annak politikája miatt”.  Persze ez így nem igaz! Az 1989-es „fordulat” ugyanis meghozta az alapvető szabadságot: az utazás, a szabad helyváltoztatás lehetőségét. Manapság ennek a turizmusnak csak egyetlen akadálya lehet: a pénz. Erről különben már a 80-as évek végén is tudni lehetett. Hiszen a „világútlevél” mellett megjelent a „vízummentes” utazás lehetősége. Ezt sok magyar örömmel fogadta. Viszont ennek a „vízummentesség”-nek a hátulütője lett, hogy megnehezült a „kinn maradás”, a letelepedés, az emigrálás.  1989 után már nem voltak „disszidensek”, azaz politikai menekültek, mert politikai alapon a befogadást, az ottmaradást ezentúl a Szabadvilág államai nem támogatták. 1989-től nem lehet politikai menedékkérésről beszélni. Kitört a szabadság azzal, hogy megszűnt a Vasfüggöny. Első perctől tudható volt, hogy ezek a csóró kelet-európaiak el fogják özönleni Nyugat-Európát. Voltak akik, „sáskajárást” vizionáltak. Ezért is találták ki az Európai Gazdasági Közösséget (EGK) felváltó EU-t. A gazdaságilag stabil és fejlett (gazdag) nyugat-európai országok a keletiek felvételét, csatlakozását feltételekhez kötötték, a legszembetűnőbb az euró bevezetésének megkövetelése volt, amit viszont nem kötöttek határidőhöz, miközben hét évet adtak a „felzárkózásra”. A munkás-párti, szakszervezeti kötődésű, szociáldemokrata németek a belépéstől számított első hét év alatt tiltották a keleti munkaerő beáramlását. A britek pedig azonnal megnyitották munkaerő piacukat. Elsősorban a lengyelek özönlötték el Nagy-Britanniát, mert történelmileg az angol nyelv fontosabb és szimpatikusabb volt számukra, mint a német. Németországba csak az alacsony képzettségű alkalmi munkások (pl. spárga szedő idénymunkások) jöttek. Később ők is a távolabbi brit szigetországba mentek, mert ott jobban megfizették őket.
A lényeg: minden kezdet nehéz, az újonnan érkezők hely- és nyelvismeret nélkül csak alantas fizikai munkát végezhetnek. Ez a történelem folyamán valamennyi bevándorlóra érvényes a világ minden pontján. Viszont sokan jobb szociális körülmények közé kerültek, mint amit hátra hagytak. Megcsillant a felemelkedés reménye és lehetősége is. Mindaz, ami szülőföldjükön hiányzott, és ma is hiányzik. Ezt nem akarja megérteni a hazai rendszer és államvezetés. És ez nem csak a jelenlegi kormány bűne, hanem egy gondolkozás hibája, mely nem adja meg a fiataloknak az előrejutást, a tapasztalt időseknek meg a nyugodt békés, munkás idős kort. Szép és divatos mai szóval az „esélyegyenlőséget”, a tehetségen, a rátermettségen alapuló kiválasztást.
Ennyi kitérő után vissza Cseke halálához, mely oly jellemző az emigrációra.  Itt álljunk meg néhány szóra! Szerintem a disszidens az, aki – valamilyen élethelyzet miatt - egy jobb életkörülmény reményében (illegálisan, szökve, „egy bőrönddel”) hagyta el szülőföldjét. A kivándorló az, aki engedéllyel távozott, és vihette magával ingóságai egy részét. Mindkét kategória az új (választott) hazában a mielőbbi beilleszkedést tartotta szem előtt. Az emigráns ugyanakkor nem a beilleszkedést tartotta legfőbb feladatának, hanem a szülőföldje hagyományainak, szellemi értékeinek megőrzését. Ennek volt bizonyos formája a SZER-nél való munkavégzés is. Az ott dolgozók valójában a hidegháború frontharcosai voltak. Ki voltak téve az ellenség (a szülőföldi államrend) aknamunkájának, a titkosszolgálatok zsarolásának, életük is veszélyben volt. Nem egy munkatárs gyilkosság áldozata lett. Igaz, ez a magyar államvédelemre nem volt jellemző. Az emigráció, amolyan (részben) önkéntes száműzetés volt egy eszme (általában a szabadság) érdekében. Lásd Kossuth Lajos.
Vissza Csekéhez! Bevallom, fura embernek ismertem meg (Ekecs) Gézát. Egy végtelenül rendes, segítőkész munkatárs volt. A Rádió lelke. Viszont a magánéletéről jóformán semmit sem tudtunk. A Rádió volt a mindene. Munkabírásáról legendák születtek. Az a pletyka járta, hogy Gézának azért van csak három gyereke (két fia és egy lánya), mert a Rádió fennállása alatt három adásszünet volt.
Egyedül járta a világot, mivel felesége félt a repüléstől. A telefont viszont mindig a felesége vette fel, aztán mikor a hívó fél megmondta a nevét, akkor átadta a kagylót Gézának. Egy időben egy házban laktunk. Már a beköltözés előtti napokban közölte, hogy „nem fogunk összejárni”. „Nincs olyan, hogy bekopogsz, mert elfogyott a cukor vagy a liszt” – mondta. Őszintén, nem értettem.  Csak sokkal később, a halála után értettem meg. Géza ugyanis kettős életet élt. Mindene volt a rádiózás, azért élt és halt. A családját pedig féltette. Különösen az esetleges hazai provokációktól. Azt többször elmondta, hogy mivel a Rádióba nem engedték be a népszabadságos Pintért (István) és a későbbi „kékfényes” Szabót (László), ezért lakása telefonján keresték meg. Nem akart velük találkozni, viszont amit a telefonban  mondott azt (tudta nélkül!) magnóra vették, és a „Teenager Party” című propagandafilmben (összevágva) bejátszották. A hírhedt film kísérőzenéjét (Ecc-pecc kimehetsz, holnapután bejöhetsz) különben az akkor még erősen vonalas, párt- és rendszerhű Vámos Miklós (Tibor) triója (Gerilla együttes) szolgáltatta.
Egyszer, munka után hazafelé menet, valahogy szóba jött ’56. Mondta, hogy pont akkor volt nászúton Velencében, és amikor megtudta, hogy kitört a forradalom azonnal visszatért Münchenbe. Géza 1951 óta a monitoring (lehallgató, adásfigyelő) osztályon dolgozott, azaz a budapesti rádió adásait kellett figyelnie, ill. leírnia, amit aztán a Magyar Osztály tagjai megkaptak. A fontosabb híreket lefordították angolra, majd a management valamennyi nyelvi szerkesztőségnek megküldte. A monitoring osztály dolgozói közvetlenül az amerikai management alá tartoztak. Mint főnöke (László László) mesélte, a kezdetek óta Géza minden álma volt, hogy a magyar szerkesztőségben dolgozhasson.  Erre még egy darabig várnia kellett.  Közben kitört a forradalom, majd jött az átszervezés, jó néhány szerkesztőt kirúgtak, mert a kritikus napokban túl érzelmesen, emocionálisan szólaltak meg. Nem követték a (politikai) rádiózás alapelvét: a mértéktartó híradást, hírközlést. Hogy ez mennyire így volt, arra Géza is tett utalást, mikor azt mondta nekem: „Ha akkor a szerkesztőségben dolgoztam volna, engem is biztos kirúgtak volna”.  1958-ban jött el Géza ideje. Az akkori igazgató (Bede István) úgy gondolta, hogy a fiatalokhoz kellene szólni, de nem politikával, hanem zenével. A magyar osztály tagjai hallani sem akartak róla. „Ez egy politikai rádió, nem pedig egy zenei, pláne (nyugati) sláger rádió.” A magyar osztályon (szerkesztőségben) senki sem vállalta ezt a feladatot, ennek a műsornak a szerkesztését, vezetését. Végül (1959 májusában) a „lehallgató, leíró” osztályról hozták a vállalkozó szellemű (harmincegy-két éves) fiatalembert: Ekecs Gézát.  Géza újságírós múltja, valamint a film iránti rajongása alapozta meg a magyar szerkesztőségbeli sikerét. A monitoring mellett már akkoriban is írt filmkritikákat, ill. filmismertetéseket. Szerette a jazz-t is. Ennek ellenére voltak, akik nem szívesen látták a szerkesztőségben, és a háta mögött „lemezrakosgató”-nak nevezték. (a német „Schallplattenaufleger”-ből).
Műsorát a magyar osztály igazgatója mellett – mint kísérletet - az amerikai vezetés (management) is támogatta. A hazai reakcióra azonban vagy egy évet kellett várni. Majd robbanásszerűen jött a hír a Vasfüggöny keleti oldaláról: nagy siker a Cseke műsora! Géza pillanatok alatt a SZER legnépszerűbb munkatársa lett.  Hamarosan valamennyi nyelvi osztály átvette ezt a politikamentes (délutáni) „ifjúsági” műsort. Akkoriban (60-70-80-as évek) nem volt olyan magyar fiatal, aki ne ismerte volna Cseke nevét, és délutáni műsorát.
Ugyanakkor Géza gyerekei erről mit sem tudtak. Ők csak azt tudták, hogy a papa egy rádiónál dolgozik. Reggel elmegy, és este hazajön. Azzal tisztában voltak, hogy a papa magyar (a mama pedig bajor), és ez nekik elég volt. Persze más lett volna a helyzet, ha a papa egy német, helyi adónak lett volna ünnepelt műsorvezetője. Számukra csak papa volt. Már felnőtt korukban, amikor Géza Magyarországra járhatott, egyszer elvitte gyerekeit magával, hogy megmutassa azt az országot, ahol született, ahol a sohasem látott (magyar) nagyszülők éltek. Hamar feltűnt nekik, hogy bármerre mentek az emberek odajöttek a papához és gratuláltak neki, azzal, hogy a hangja olyan ismerős.  Ez döbbentette rá a gyerekeket, hogy a papájuk valahol (nagyon messze) igen népszerű, ismert ember lehetett (volt). Így történt, hogy a papa halála csak a család számára jelentett nagy veszteséget, fogalmuk sem volt, hogy a papa szülőföldjén mily sokan fogadták megdöbbenéssel a halálhírt. Géza lánya (Zsuzsa) úgy érezte, elég, ha a szomorú hírről értesít egy-két (volt) kollegát. Hogy az MTI-hez, vagy valami formában a magyar közvéleményhez is eljuttassa a papa halálhírét, eszébe sem jutott.
Ez a sors a disszidens, az emigrációban született, gyerekek többségére igaz. Ők már egy új, jobb világban születtek, távol attól a helytől ahonnan a szülők származtak. Van bennük valami büszkeség, hogy mások, „egzotikusak”, de ők már nem magyarok. Csak magyar származásúak. A nyelvet sem beszélik. Legfeljebb értik, tudják, sejtik, miről beszélnek a szülők egymás között, vagy barátokkal. Sok családban azért ápolják a magyar nyelv (alapvető) ismeretét, hogy tudjanak beszélni a távolban élő nagyszülőkkel, az unokatestvérekkel. Sokan közülük sokszor a világ más részére keveredtek, és ha a (nagy) család összejön. akkor bizony a magyar a közös nyelv.
Érdekes, a magyar nyelv és kultúra ápolói általában a szélsőjobboldaliak. Ők kényszerítették a már idegenben születetteket a magyar nyelv és múlt megismerésére. Ők építették a magyar templomokat. Mai szóhasználatban ők a „fundamentalisták”, akik valójában nem akarnak beilleszkedik, divatos szóval „integrálódni” az új környezetbe. Kevesen vannak, de hazai szempontból külföldön ők a magyar nemzethez tartozás fő ápolói, hívei, támogatói. A nagy többség azonban már az új haza, az idegen szülőföld tagjai.
Ezek a gondolatok keverednek bennem Géza halálával kapcsolatban. Gyermekei szomorú családi eseménynek tartják apjuk elvesztését, fel sem merült bennük, hogy halálát a szülőhazában nemzeti gyásznak tartják. Hazai szempontból nevezhetem emigráns sorsnak, amit Magyarországon nem igazán értenek, és nem éreznek át.
 
 

Labels: , , , , , ,

Friday, November 24, 2017

Végső búcsú "mindenki Laci bácsijától"


 
Őszintén, Géza halála nem ért váratlanul. Már tavasszal sejteni lehetett, hogy nincs sok hátra a 90. születésnapját március 24-én ünneplő legendás Csekének. Az ünneplés csak a magyar médiában volt követhető.  Géza, 2016 vége felé már nem járt el a szabadeurópás kollegák havi összejövetelére. Érezhetően megromlott az egészségi állapota.  A bajor állam még októberben köszöntötte 60. házassági évfordulója alkalmából. Felejthetetlen dátum, hiszen 1956 októberében volt nászúton Velencében, amikor az egyik reggel látta, hogy az olasz lapok nagybetűvel a címlapon írták: „Forradalom Magyarországon”. Nem hitt a szemének, azonnal telefonált a müncheni szerkesztőségbe, majd az első vonattal visszatért Münchenbe és felvette a munkát. Furcsa volt mindezt 60 év távlatából újból átélni: Magyarországon a forradalmat, Münchenben pedig Géza házassági évfordulóját.  A 90. születésnapjára (1927. március 24) életműve bemutatásával készültem. Szülinapja előtt felhívtam lányát, Zsuzsát azzal, hogy írásomat e-mail-ben átküldöm neki, nyomtassa ki, és vigye el a papának. Zsuzsa közölte, hogy természetesen megteszi, de nem biztos, hogy édesapja el tudja olvasni. No, ezen igencsak meglepődtem. Aztán elmondta, hogy a mama (Géza felesége, Sisi) januárban meghalt, a papa pedig egy München elővárosi (Gröbenzell) idősek otthonába van, és felesége elvesztése óta állapota rohamosan romlik. Nem szereti ha zavarják, a külvilágtól szinte teljesen elzártan él. Géza egyik jó barátja és egyben kollegája (Kund János, 85) megszervezte, hogy ha Zsuzsa meglátogatja, adja már oda Gézának a mobilját, hadd beszélgessenek. Ez meg is történt. Viszont Géza nem akart beszélgetni. Azt hajtogatta, hogy örül a hívásnak, de nem tud beszélni. Ez újabb jel volt, hogy a „Cseke” feladta az életet. Ebben a tudatban vártuk a szomorú hírt, ami most november 13-án következett be. Zsuzsa másnap (nov. 14.) felhívta Kund Jánost, hogy a papa meghalt. A szomorú hírt János továbbította Budapestre, a Széchenyi Könyvtárhoz, ahol a Rádió (SZER) hanganyagát őrzik. Lukács Bea, az osztály vezetője azonnal engem hívott, hogy a márciusi szülinapi megemlékezéssel emlékezzenek meg Gézáról. Természetesen beleegyeztem, és elsőként közöltük Magyarország felé a szomorú hírt, amit aztán az internetes hírportálok azonnal át is vettek. Másnap (november 16.) dél körül csörgött a mobilom, és egy hang azt mondta, hogy az MTI-től keres, mondjam meg neki, hol, ill. hogyan érheti el Cseke családját, hogy a hírt meg tudják erősíteni. Mondtam, én Zsuzsa telefonját nem adhatom ki, ugyanakkor furcsállottam, hogy ennyire bizalmatlanok egy halálhírrel kapcsolatban. Délután aztán megjelent az MTI („hivatalos”) jelentése, miszerint „az MTI-nek megerősítette a müncheni magyar főkonzulátus az Országos Széchényi Könyvtár (OSZK) hírét.
Hogy a müncheni főkonzulátus mit tett, nem tudom, viszont Kund Jánostól tudom, hogy Zsuzsa elárulta a további teendőket. A temetés időpontja attól függ, hogy Géza Amerikában élő két fia mikor tud hazajönni (Münchenbe). A temetés különben a Waldfriedhof-ban lesz, ahol a mama (Géza felesége) is nyugszik. Géza feleségével közösen úgy döntöttek, hogy hamvasztás legyen, és egy fa alá helyezzék hamvaikat öröknyugalomra. Egy kis malőr jött közbe. A temetőnek külön része van, ahol ezt a „fa alá temetést"  ("Baumbeerdigung") végzik.  Sisit januárban temették az egyik ilyen fa alá, ahol maximum nyolc urna helyezhető el. Közben „betelt” a fa körüli hely, így Géza egy másik fa alá fog kerülni. Egyházi szertartás nem lesz, viszont fia (Gábor) búcsúztatja majd a papát, „mindenki Laci bácsiját”.

 

 

 

Labels: , , , ,

Friday, October 13, 2017

Szabad-e szóba állni a Jobbikkal?


A Független Hírügynökség nevű internetes hírportál felhívással fordult olvasóihoz: „ Szabad-e szóba állni a Jobbikkal? ” címmel, melynek apropója, hogy beszélgetésre hívták az egykori (1944) gettó területén lévő kávézóba (Spinoza) Vona Gábort, a Jobbik elnökét. Az alkalmat, ill. az aktualitást a közelgő (jövő – 2018 – tavaszi) parlamenti választás adja, adta.
A „szabad-e szóba állni” kérdésre válaszom egyértelmű: igen. Elvégre demokráciában élünk, ezért mindenkinek a véleményét meg kell hallgatni. Sőt, ha a vitavezető felkészült, akkor még talán az is kiderül, mi Vona, ill. pártja (valódi!) álláspontja a jövőt illetően.  Erről különben egyetlen magyar (parlamenti) párt, ill. vezetője sem nyilatkozott eddig. Csak annyit tudunk, hogy demokráciában élünk. Arra azonban már nem térnek ki a demokratikus pártok és vezetői, szószólói, hogy mit értenek demokrácia alatt?
A (magyar) demokrácia hívei sokszor mutogatnak Hitlerre, ill. a náci párt hatalomra jutására. Csak arról feledkeznek meg, hogy mindaz demokratikus úton következett be.  Tengerentúli szellemi vetélkedőkben gyakori beugrató kérdés: ki volt a weimari köztársaság utolsó kancellárja? A helyes válasz: Adolf Hitler. Valóban, a náci vezér 1933. január 30-án kapott felhatalmazását (megbízást) kormányalakításra, melyben csak 3, azaz három náci párttag volt. Aztán (két nap múlva) 1933. február elsején Hitler bejelentette, hogy nem sikerült a Centrumpárttal (Zentrumpartei) kötött koalíció, és ezért új parlamenti választásokat kell kiírni. Az 1933.március 5.-i parlamenti választást már fölényesen megnyerték a nácik, miután a baloldal (szociáldemokraták, kommunisták) vezetőit bebörtönözték, ill. egy február 4.-i államelnöki rendelet értelmében, a német nép védelmében a gyülekezéseket és publikációkat be lehetett tiltani.
A „nincs új a Nap alatt” szólás talán néhányakban némi párhuzamot ébreszt a jelenlegi hazai politikával. Mely egyúttal magyarázatot is ad a hatalmon lévők népszerűségére. Elvégre a nacionalizmus örök. Az egyetlen „elv” („izmus”), amire a nép, népek ugranak, és kapva kapnak, és amit nagyon könnyen gyűlöletkeltésre lehet fel-, ill. kihasználni.
Viszont napjainkban, a kommunikáció, a tájékoztatás iszonyatos felgyorsulásával ezek az információk hamar eljutnak az emberekhez, az átlagemberhez, attól függetlenül, hogy reá hatással van-e, vagy sem. Ha bármilyen ideológiát, véleményt tiltunk, azzal csak felkeltjük irányába az érdeklődést. Ez vonatkozik Vona Gáborra és formációjára is.
Ez persze nem jelenti azt, hogy koalícióra kell vele lépni.  Lásd Németország.  2015. augusztusában várható volt, hogy egy migrációellenes (szélsőjobbos) mozgalom életre fog kelni. Arra azonban senki sem számított, hogy pillanatok alatt párttá szerveződik, és a parlamenti választásokon (2017) a szavazatok 13 százalékát szerzi meg. Németországban tömegpártnak (Volkspartei) számít minden olyan formáció, mely a parlamenti választásokon a szavazatoknak legalább(!) a 30 %-át megszerzi. Ez eddig két pártnak sikerült (CDU/CSU, SPD), általában 40 % körüli eredménnyel, amihez egy kisebb párt (8-10 %) adta koalíció kellett a kormányzáshoz. A legutóbbi választáson a CDU/CSU (továbbra is!) megtartotta a 30 % feletti küszöbszintet. A baloldal (SPD) leszerepelt (21 %), amire az volt az „elegáns” magyarázat, hogy felmondta a Merkel vezette jobboldallal a koalíciót. Merkel asszonynak most politikai „szövetségeseket” kell találnia a jövőbeli kormányzáshoz. Persze, új választásokat is ki lehetne írni, de ezt a német gondolkodás ("spórolás") nem enged(het)i meg. Ott, ugyanis olyan drágának tartják egy újbóli választás kiírását, amit a német gazdaság nem tud elviselni, hiszen az hetekre "megbénítaná" a gazdasági életet. Különben is ennek elkerülésére van a „koalíció” kitalálva.  A szélsőjobbos AfD-vel való kormányzási „összefogás” (koalíció) elképzelhetetlen a Merkel vezetette Németországban. Különben is ott van néhány 10 % körüli, kormányzásra alkalmas parlamenti párt, pl. a Zöldek és a Szabaddemokraták (FDP). A szabaddemokraták amolyan „jolly joker”-ek, hiszen már kormányoztak a baloldallal (SPD) éppúgy, mint a jobboldallal (CDU/CSU).  Merkel és hívei két formációval nem hajlandók koalícióra lépni: az NDK utódpártjának tartott Baloldal (Linke) és az migránsellenes AfD-vel.
Ennek ellenére, a német tv-ben, vitaműsorokban rendszeresen szerepel(t) az AfD, melynek nyilatkozói jól mutatják és képviselik azt a réteget, akik a múltban sohasem jutottak szóhoz, mert nem érdekelte őket a (napi) politika, a választásokon sem szoktak részt venni. Most azonban "migráns" kérdésben hallatják szavukat.
Ergo, ezeknek az embereknek a véleményét, elképzeléseit meg kell hallgatni! Mihez tartás végett. Merkel is belátta, hogy a testvérpárttal (CSU) meg kell egyeznie.  A bajor miniszterelnök (Seehofer) maximum évi 200.000 főben kívánta meghatározni a bevándorlók létszámát. Tehát, nem a menekültek, ill. a menekült státusz kérők számát! Mintha erről a "nüánsznyi" különbségről a magyar média nem akarna tudomást venni.
Ezzel szemben Magyarországon más a helyzet. Az 1989 utáni egész hazai politika másként alakult, mint az (újra)egyesült Németországban. A pártállam megszűnése után nagy reményekkel indultak a demokratikus alakulatok: a baloldalon a piacgazdaságot hirdető (szovjetrendszer ellenes) SZDSZ, a jobboldalon pedig a nép-nemzeti (Horthy-időkre emlékeztető Antall József vezette) MDF.  A kormányalakító első párt (MDF) soraiban még a ciklus vége előtt (1993) a bomlás jelei mutatkoztak. Kilépett a „radikális”-nak titulált Csurka István, akire jobban illett az antiszemita jelző, mint a „radikális”. Pártja, a MIÉP, lassan Mórickára emlékeztetett, hiszen a pártnak szinte mindenről a „zsidó” jutott az eszébe. Először 1998-ban kerültek be a parlamentbe. Tehát, az antiszemiták nyolc évvel a rendszerváltás után már a demokratikus magyar politikai rendszer elfogadott részesei lettek. Németországban 1945 óta egyetlenegyszer sem került a parlamentbe sem (neo)náci, sem antiszemita párt. A mostani választáson bekerült AfD-t a német média „migránsellenes” (anti-migráns) jelzővel illeti, nem pedig (neo)nácinak.
A magyar politikai életben nincs ilyen „finom” megkülönböztetés, mint a németben. Sőt, napjainkra már hasonló (migránsellenes) elveket vall az ország vezető pártja, a Fidesz, is. Egyes (külföldi) vélemények szerint mintha a Fidesz jobbról előzné a Jobbikot. Ezért is érdemes meghívni Vonát ilyen beszélgetésekre: hadd tudjuk meg, hogyan képzeli el a „radikális jobboldal” a demokratikus magyar jövőt? Milyen államformát képzel el Vona? Ha választást nyernének, mi lenne az első (és legfontosabb) intézkedésük? Hogyan képzelik az ország berendezkedését? Hadsereg, rendőrség, igazságszolgáltatás (ügyészség, bíróság) működését, irányítását? Hogyan képzelik el a korrupció elleni küzdelmet?  (Zárójelben: hatalomra jutásuk előtt a Fidesz is nyilatkozott már olyat, hogy „levágják” az elkövetők kezét. Aztán…….)
Szerintem, sok mindent megtudhatnánk erről a formációról, ha felkészült kérdezőink lennének. Ne feledjük! A választok kb. 20 százaléka szimpatizál ezzel a párttal. Nem lehet lebecsülni létezését. A merkeli Németország is tudomásul vette, hogy vannak „elégedetlenkedők”, akiknek táborát nem szabad lebecsülni, ill. figyelmen kívül hagyni. Persze, ez nem jelenti azt, hogy valaha is koalíciós partnernek fogják tekinteni. Ellenkezőleg, az a cél, hogy az AfD szavazóit átcsábítsák a CDU/CSU táborába.
 
 
 

Monday, August 21, 2017

Finkelstein

 
 
Ez a szó (név) napjaink mumusa a hazai „baloldalon”. Már-már a mindennapi antiszemitizmus és homo fóbia kulcsszava. A magyar („baloldali”) nekrológokban nem a választási tanácsadó érdemei, történelmi jelentőségű újításai és annak értékelése áll, hanem a gyűlölet, hogy Orbánt szolgálta, a Fidesz sikereit segítette. Kiváltképp azt kifogásolják, hogy „zsidó” létére antiszemita elemeket vitt választási kampányába, valamint nyíltan vállalt homoszexualitása ellenére homofób elemek is helyet kaptak sikeres kampányai érdekében. Ez a két (állandóan visszatérő) megbélyegzés egy demokratikus társadalomban nem lehetne érv, hiszen senkinek sem lehet (illik) felróni származást, szexuális irányultságát. Magyarországon ez nem számít, a „baloldal” másról sem szól, mint Orbán és a Fidesz szapulásáról. Alternatívát, kiutat, valós változást eddig képtelen volt felmutatni a sok apró pártra szakadt „baloldal”-nak nevezett formáció, kiknek szavazati támogatottsága (2010 óta!) vetekszik a Jobbikkal.
Olvasom a „baloldali” megmondó emberek nyilatkozatait a halálhírrel kapcsolatban. Gonosz, a legenyhébb kifejezés. Van, aki a pokolba kívánja. Úgy képzelik, hogy a gyűlöletbeszéd dominánssá válása, a menekültek elleni, vagy a Soros György elleni kampány egyaránt Arthur Finkelstein lelkén szárad. Vannak, akik továbblépve megideologizálják:  „Nem a tanácsadó a hibás (a főmumus), hanem az, aki tanácsait megfogadja” (ergo Orbán Viktor).   Ezzel kapcsolatban két dolog jut eszembe:
1. a szavazókra, választókra senki sem gondol? Hiszen a (csalásmentes) választási kampány lényege: meggyőzni a választókat, hogy a számomra kedves pártra szavazzanak.
2. vajon ugyanilyen hevesen támadnák Finkelsteint (vagy bárki mást), ha (sajátos) módszerével egy „baloldali” pártot segítene győzelemre?
Finkelstein módszere különben igen egyszerű. Felismerte, hogy a hagyományos választási kampány, - a saját tábor, párt „fényezése” -  elavult. Ehelyett Finkelstein azt állítja, hogy a negatív kampány, az ellenfél lejáratása eredményesebb út. Nem az a meggyőző, hogy én milyen szép, okos, vagy jó vagyok, hanem annak bizonyítása, hogy az ellenfél sem szebb, okosabb vagy jobb. Sőt ellenkezőleg, sokkal csúnyább, butább és rosszabb. Ennek a stratégiának az alapja az ellenfél (no meg a szavazók) alapos megismerése. A rendelkezésre álló közvélemény-kutatásokból kiszedni, kiszűrni és kikövetkeztetni a szavazók társadalmi, pénzügyi és érzelmi szükségletét. Mik azok a dolgok, amik hiányoznak a célcsoport életéből? Vagyis ismerni azt, amit a hagyományos kampányokban a képviselőjelöltek ígérnek, - de a lakosság is tudja, hogy a „politikusok hazudnak, úgy sem tartják be szavukat”.  Ezen alapul Finkelstein stratégiája. Az ellenfél gyenge pontjainak kifürkészése, és azt úgy beállítani, (sokszor elismételni), hogy azt bizony az ígérgető jelölt úgysem tudja betartani.
Ezen alapult Netanyahu győzelme is. Ráadásul izraeli tanácsadása volt az első Amerikán kívül. Héberül nem tud(ott), helyismerete is minimális volt, mégis felépített egy stratégiát, ami győzelemre vitte a Likud-párt vezetőjét. Netanyahu egymás után háromszor nyert az izraeli választáson, most tölti hivatali idejének negyedik időszakát.
Egy dologról mélyen hallgatnak Finkelstein magyar bírálói, szakértőkként tetszelgő magyarázói: tanácsaival Amerikában csakis, kizárólag a Republikánus pártot támogatta, viszont sohasem vett részt elnökválasztáson! Mindig csak egy-egy helyi, a demokratákkal szemben hátrányban lévő szenátort, szövetségi állami helyi politikust segített (sokszor lehetetlen helyzetből) a választások megnyeréséhez.
Mindig háttérben maradt, ezért sokan „titkos” tanácsadónak tartják. Saját bevallása szerint ő úgy működik, dolgozik, mint egy színműíró vagy egy rendező, a siker, a „rivaldafény”, a főszereplőé, azaz a politikusé. Elvégre ezért fizetik.  (a rossz nyelvek szerint 1.000.- dolláros órabére volt).
Csak zárójelben, szombaton, azaz „sábesz”-kor (sabbat) halt meg. Erre sem tértek ki magyar méltatói. Ha egyáltalán voltak ilyenek.
 
Nyugodjék békében.
 
 

 

 

 

 

Tuesday, August 15, 2017

Identitászavar



Ezt olvasom a MAZSIHISZ  honlapján:

Mai születésnapos: Mark Knopfler, a rock and roll magyar-zsidó óriása

2017-08-13 21:07:45
Azt már megszoktam, hogy „mindenki magyar”. Elég, ha csak a neve hangzik „úgy”, vagy születési helye valahol a Kárpát-medencében volt. Egyeseket nevük magyar(os) hangzása miatt tartanak magyarnak pl. George Cukor, George Pataki, vagy Nicolas Sarkozi, akik egy szót sem tudnak magyarul.  Aztán ott van Bernard Schwartz Bernát (Tony Curtis), aki viszont new yorki születése ellenére, családi környezete révén egész jól értette a magyar nyelvet. Sőt, filmjeiben (pl. „A minden lében két kanál” tv-sorozat) rendszeresen volt valami magyar utalás, főleg a kajákra. Tony Curtis-t világszerte általában „magyar”-ként ismerik, és nem „zsidó”-ként.
Meglepő, épp most, amikor idén emlékezünk a Kiegyezés egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb eredményére, az emancipáció 150. évfordulójára, vajon miért kell „zsidózni”? Miért próbálják épp a MAZSIHISZ-en belül és keresztül a 150 évvel ezelőtt törvénybe iktatott „izr. (izraelita) felekezeti” megnevezést tudatosan kiirtani? Az emancipáció, a felekezeti egyenlőség indította el az Aranykornak nevezett 50 évet (1867-1918), mely felvirágoztatta Magyarországot és benne az izraelitákat. A Kiegyezés legnagyobb vívmány az izraelita vallás teljes jogú elismerése, és ezzel tagjainak a magyar nemzet részévé tétele.  A Ferenc József császár és király által szentesített törvénytől számítva az „izraelita vallású magyar állampolgárok” volt a hivatalos megnevezés. Ezt rúgta fel 1919-20-ban a király nélküli királyság, amikor izraelita vallású tagjait a pejoratív „zsidó” jelzővel kezdték illetni, és „faj”-nak tekinteni. Ez volt az igazi fordulópont a kiközösítés felé, nem pedig a numerus clausus. A „zsidótörvény” kifejezés is eleinte csak a közbeszéd része volt, amit aztán átvett a hivatalos történetírás is. A Holocaustot túléltek többségét is a ferencjózsefi emancipációs törvény tartotta Magyarországon, mert úgy érezték ők a magyar nemzet (szerves) része. Magyar az anyanyelvük, ezt a himnuszt ismerik, minden ide köti őket, ez a hazájuk.  A „zsidó” szinte tiltott szó, jelző volt az 1989-es rendszerváltásig. Majd azt követően, eleinte még felháborodtak, amikor a parlamentben valaki bekiabálta, hogy „zsidó”. Aztán igen gyorsan elfogadott és általános jelző lett ez a pejoratív, antiszemita kifejezés. Magyarán a jelenlegi fiatalság szembe köpi szülei, nagyszülei emlékét, akiket épp ezzel a szóval közösítettek ki a nemzet testéből.
Ahelyett, hogy egyenrangú magyar állampolgároknak tekintenék ezt a közösséget, akiknek tagjai épp úgy élnek, dolgoznak, mint más honfitársaink, azzal a különbséggel, hogy máskor tartják (ha tartják) vallási ünnepeiket, mint a keresztény többség. A magyar lakosság többsége sem vallásos, de hagyományként tiszteli és tartja a Karácsony, Húsvét ünnepét, valamint a születés (megkeresztelés) és a halál bevett, megszokott (egyházi) formáit. Az egyik vasárnap, a másik szombaton megy a templomba, ha egyáltalán megy, és tartja a vallási ünnepeket.
Jó lenne ezen elgondolkozni, mely nagyban hozzájárulhatna az antiszemitizmus visszaszorításához. Ebben a miniszterelnök járhatna élen, aki a jövőben nem a „zsidóit”, hanem az ország izraelita felekezetű tagjait védené meg.
Térjünk vissza „…a mi fiunkra, Mark Knopfler-re, a rock 69. évébe lépő hercegére….”  (idézet a Mazsihisz honlapjáról).
Mint az angol, német és magyar nyelvű (wikipédiás) életrajzából kiderül: Mark papája (Ervin Knopfler) izraelita vallású magyar volt, mamája (Louisa Mary Laidler) pedig angol. Tehát, Mark „félzsidó”, sőt, miután a mama keresztény volt, így származása (az izraeli Főrabbinátus szerint) nem tekinthető „zsidó”-nak. Sőt, azt sem tudjuk, hogy Mark és testvérei (David -1953, és Ruth - 1947) milyen vallásúnak születtek. Igaz, ennek napjainkban a nyugati, demokratikus, liberális világban, társadalmakban semmi jelentősége. A Mazsihisz cikkét olvasva a 60-as évek vicce jut eszembe, amikor (a szovjet pártvezér) Hruscsov dicsekszik (az amerikai elnök) Kennedy-nek, hogy a Szovjetunióban nincs antiszemitizmus.
 
Hruscsov: Nálunk nincs antiszemitizmus. Még az Állami Filharmonikusok között is 14 zsidó muzsikál. A ti zenekarotokban hány zsidó van? Mire Kennedy: Fogalmam sincs.
 
Így vagyok Markkal is, akinek zenéje és előadó művészete elbűvöl, nagyon szeretem, függetlenül származásától.
 
Ezzel szemben a Mazsihisz szerző megjelölése nélküli írása szerint „…..Az apukája építész volt, kiváló sakkozó és marxista és zsidó. Ez nem ígért sokjót neki a Horthy-világ második felében Magyarországon, épp időben, 1939-ben hagyta el Magyarországot. (Mark) Knopfler visszaemlékezései szerint a zsidó hitből nem sokat, a szintén zsidó Marxból annál többet kap tőle útravalóul…..”
 
Eszerint Knopfler Ervin nem volt vallásos. Sőt, inkább ateista volt, ha fiának a marxizmust adta útravalónak. 1938-ban volt az első zsidótörvény Magyarországon, és a szerencsés papa még időben (1939) el tudta hagyni szülőföldjét.
 
Emlékeztetőül.
Az 1938: XV. törvénycikk "A társadalmi és gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról" címet viselte, és május 29-én lépett hatályba. A törvény indokolása és szövege is vallási alapon definiálta a "zsidó" fogalmát, a szöveg az 1919. augusztus 1-je után kikeresztelkedetteket is zsidónak minősítette. Ezzel már az első zsidótörvényben megjelentek a faji alapú meghatározás csírái.  (forrás: Holocaust Magyarországon)
Az 1939: IV tc. "a zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról" (második zsidótörvény) május 5-én jelent meg. A jogszabály nagyrészt faji szempontból határozta meg, hogy ki számít zsidónak, bár a vallási hovatartozás is fontos viszonyítási alap maradt. Zsidónak minősült, aki önmaga, legalább egy szülője vagy legalább két nagyszülője az izraelita felekezet tagja volt a törvény hatálybalépésekor vagy az előtt. A törvény indokolása nem hagyott kétséget afelől, hogy a törvényalkotó a zsidóságot egyetlen, megbonthatatlan faji csoportként látja. (forrás: Holocaust Magyarországon)
Mindezek ismeretében nagyon meglepett a magyar nyelvű wikipédia Mark apjára utaló ismertetése:
Apja, Erwin Knopfler (1909–1993) Magyarországon született zsidó mérnök volt, anyja angol. Apjának politikai nézetei miatt kellett távoznia Magyarországról.
„zsidó” mérnök – az milyen?  Vajon a magyar nyelvű wikipédia miért nem nevezi meg azt a történelmi időszakot, amikor Mark papájának „politikai nézetei miatt” kellett Magyarországról távoznia? Ezért a megfogalmazásért miért nem tiltakozik senki, akár párt, szervezet, vagy egyszerű (tisztességes) földi halandó a mai Magyarországon?
 
Ugyanakkor, mintha valamiféle „pozitív diszkrimináció” jelenne meg a Mazsihisz által  közölt cikkben Mark Knopfler származásával kapcsolatban, aminek ma már nem volna szabad, hogy a magyar közélet és közbeszéd része legyen. Erről ugyancsak egy vicc jut az eszembe, mikor a jereváni rádiótól megkérdezték:
- Igaz-e, hogy Shakespeare buzi volt?
Válasz: - Igaz, de nem erről híres.
 
 
 
 

Monday, August 07, 2017

Mándoki



Csodálkozom, hogy a hazai („baloldali”) közvélemény mennyire nem ismeri a München környékén (Tutzing) élő magyar származású menedzsert, Leslie Mandoki-t. Igaz, a müncheniek, különösen a müncheni magyarok sem tudják, ki ez az utóbbi időben Budapesten felkapott egykori dobos. A hazai „baloldal” csak becsmérelni tudja mindazokat, akik Orbán (személyes) barátainak számítanak, vagy annak tartják, hiszen a szemükben senki sem jó, akit a magyar miniszterelnök nevével kapcsolatba lehet hozni.
Egyszer rákérdeztem Csekénél, aki bevallása szerint sohasem hallott Mándokiról. Annál inkább emlékezett az ugyancsak Münchenben élő, szabadkai születésű Lévay Szilveszterre. Talán a hazai beat-rajongók ugyancsak emlékeznek még Lévay öccsére, Tiborra, a Piramis együttes alapító tagjára. Lévay Szilveszter nagy név volt a 70-es években Németországban, ő szerezte az akkoriban „Munich Disco Sound”-nak nevezett világszámokat, mint például a „Save Me“, „Fly Robin Fly“, „Get Up And Boogie“, vagy a „Lady Bump“. A fáma szerint a Silver Convention együttes neve is Lévay keresztnevéből ered. Különben a Fly Robin Fly volt az első német sláger, mely az amerikai slágerlista (Billboard-Chart) vezető száma lett.

Ezt a kitérőt csak azért tartom fontosnak, hogy a hazai olvasó megértse miben rejlik Mándoki sikere. Ő ugyanis – talán az egyetlen – magyar (beat)zenész, aki a zöldhatáron át érkezett Nyugatra, és aki az első perctől menekültnek (Flüchtling) tartotta önmagát. Ezért a hazai beat-zenészek lenézően kezelték, mivel felfogásuk szerint, aki (kicsit is) tehetséges volt, azt a keményvaluta reményében a (kádári) magyar állam szinte „küldte”. Ilyen volt például Charlie, aki éveken keresztül tengerjáró luxushajókon lépett fel.  Ugyanakkor Mándoki úgy értelmezte, hogy ezeket a (tehetséges) zenészeket nem csak „pénzszerzés” miatt küldte, pardon engedte ki Nyugatra az akkori államhatalom.

Ha belegondolunk a Dschingis Khan sikere mögött nem Mándoki áll, hanem egy német zeneszerző, a müncheni születésű Ralph Siegel. Ő keltette életre a Dschingis Khan nevű együttest, melyben két magyar is helyet kapott: Késmárky Marika és Mándoki László. Az 1979-es Euroviziós Táncdal Fesztiválon a negyedik helyet érte el Siegel együttese, és ezzel kezdetét vette Mándoki karrierje is. Kivált az együttesből és stúdiót alapított, ahol a világ (akkori) legjobb együttesei fordultak meg. Csak zárójelben, az erős nyugatnémet márka, és a kiváló német stúdiótechnika nagyban hozzájárult Mándoki vállalkozói sikeréhez. Mai napig az egyik legkiválóbb zenei menedzser.
Közben a (helyi) politika felé fordult, nemcsak a bajor (CSU), de a német testvérpárt (CDU) elismert zenei tanácsadója lett. Később ezt használta ki Orbán Viktor, aki Mándokin keresztül tudott „betörni” a német politikába.  Ennek alapja a bajor-német ellentét volt. Berlinben nem szeretik a bajorokat, Münchenben, pedig a poroszokat. A bajor miniszterelnök Merkel elleni fricskaként hívta meg Münchenbe Orbánt, aki örömmel fogadta, hogy (Mándokin keresztül) kitörhet az EU-ellenes elzártságából.  Ez napjainkra enyhült, hiszen a bajor CSU is csak Merkel (CDU) támogatásával tud majd a szeptemberi országos parlamenti választáson hatalmon maradni.

Ugyanakkor, el kell ismerni, hogy a harminc évvel ezelőtti világklasszisok, mint például Ian Anderson a Jethro Tull-ból, vagy Jack Bruce a Cream-ből budapesti fellépését, az öregedő rajongó tábor a Mándoki szervezte Soulmates Band-nak köszönheti.




 PS.
Kiegészítés

Az alapprobléma a 70-es évekre vezetendő vissza, amikor Magyarországon is "támogatott" lett a beat-zene, sőt a keményvaluta-éhes hazai gazdaság szinte teljesen ráállt erre az "üzemágra". Eleinte a cigányzene volt a menő, az összes külföldön működtetett vendéglő, étterem "népviseletbe" öltöztetett élőzenével csábította a "Puszta-romantikát" kedvelő embereket. Majd jöttek a beat-zenekarok, akik szállodákban, bárokban, stb. léptek fel, általában nem az otthon (Mo.) megszokott néven. Sokszor, mint kísérő zenekar. Tehát nem *turnéztak*, mint a jó nevű nyugati együttesek. Sokan "szólóztak, hakniztak" (kiváltképp bárzongoristák, énekesek). Nos, ezeknek a (tehetséges) zenészeknek *szolgálati* útvelelük volt, magyarán: "ki-be járhattak" az országba, ráadásul a vámosok is "szemet hunytak" felettük.

Erről még ma sem szeretnek (őszintén) beszélni ezek a tehetséges zenészek. Legfeljebb "nem szidják a Kádár-rendszert", sőt elismerik, hogy "jól éltek".

Valahol itt van a kutyus elásva, ami miatt érthetetlenül állnak Mándoki előtt, aki a zöldhatárt választotta a Nyugaton (szökés) maradáshoz, amiből politikai hasznot húzott, és húz - ráadásul nem a zenei, zenész (dobos vagy énekes) tehetsége, hanem az üzletemberi, menedzseri rátermettsége alapján.